Vasmarokkal szorít a tél

Először csak az a feszült csend tűnt fel, amely az új évvel, s annak zord hidegével szakadt a tájra. Az az igazi mélységes csend, mikor egy száraz falevél földet érése is húsz méterről meghallható. De most még az sem borzolta meg a pirkadatot. Kilépve az ajtón szinte csattant az arcomon a január pofonja, s már vastag párafelhőt fújtam ki, ami azonnal deresre festette a szakállam. Így már talán egybe is olvadtam a környék fáival, bokraival, melyek vastag zúzmararuhájukat nézegették, mit az éjszakai ködtől kaptak ajándékba. Elviselhetetlenül lassan kezdett derengeni. Madárdal nem volt, hacsak nem számítjuk a városban telelő varjúcsapat fülsértő károgását. Hogy ezek sose fogják be a gambájukat? Hát már csak ez jelezte a reggelt a kakaskukorékolás helyett, mert azok fázósan némák maradtak, ha volt még udvar ahol éltek egyáltalán.

A folyópart némasága csak első pillanatra volt szembe tűnő. Ahogy néztem az érkező kisebb jégtáblákat, ahogy láttam egy-egy burványt, langót, ide-oda cikázó sodorvonalat, egy vadkacsapárt mely lassan a túlpartra igyekezett, kezdtem érezni az életet, még ha oly lassú ritmusban is mutatta magát. Itt-ott a derengő reggeli fényben, melyet a köd próbált magába fojtani félig sikerrel mintha loccsant volna a víz. Netán egy kósza szellő tépett egy darabot a víz felé hajló faág zúzmara maskarájából, s az esett volna a folyóba? Ezen kezdtem elmélkedni, mikor itt-is, ott is megismétlődött az eset. A gyanús csak az volt, hogy imitt-amott feltűnt egy-egy hátúszó is. No fene, mi mozoghat a jegesedő folyóban? 

Az éji köd ajándékba adta a fáknak a csipkeruhát

A kérdésre hamar érkezett válasz, hisz épp a lábam elé ért a halraj, amely lassan komótosan haladt a folyón felfelé, jégtáblák ellenében. Koncérok! Jönnek a koncérok! A kristálytiszta vízben csodálatosan kivehetőek voltak a körvonalaik, csillogó pikkelyeik, narancsszín úszóik. Gyönyörködni nem sok időm maradt, hisz a csapat amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, s már nem hallottam megint mást, mint a varjak éktelen károgását. Egy-egy sötét tekintetű példány nehezen köszörülte a csőrét az átfagyott talajon, egyikük valamit kiszedett onnan, tovaugrott néhány métert, majd irigy társai károgásával ölelve felröppent egy közeli fára, melynek ágairól vaskos függönyként hullt le a megriasztott zúzmara. Él a víz, a folyópart. Estére vissza kell jöjjek!

A szürke mélabú mázsás súllyal telepedett a folyóra egészen addig míg öregedni kezdett a délután, sötétbe fordult már keleten az ég alja. Akkor kint talált a köd megint, immár évek sorát látott horgászbotokkal a dermedt folyóparton. A túlparti fák árnyai lassan harapták szürkére a színeket, a fák alatti csóréra száradt nádas tövében pedig récék veszekedtek, pocsoltak a vízben míg el nem csillapította őket az este.

Befagyott hallépcső a Lajta-zsilipnél

Nehézzé vált a lélegzet a súlyos fagyottá fehéredett párás időben, s kivöröslött az orrom hegye, mint a cirkuszi bohócé. Csak épp úgy éreztem ezt le lehetne törni, hiszen törhetővé edzette már a fagy.  Így gubbasztottam a botok mellett. A két bot szótlanul tűrte a a hideg szorítását, a fénypatronok pedig alig halványlottak a mínusz nyolc fokban. Nicsak! Egy kisebb jégtábla, ami épp a part felé cammogott, az karcolta meg recsegve kissé a parthoz kötött, télvízre kint felejtett facsónakot! Ekkor bólint a bal oldali botom spicce, de nem úgy halasan..... Igen. Sejthettem volna. Egy újabb jégtábla gondoskodott arról, hogy új szerelést kössek. Úgy vágta át a zsinórt, mint ökörnyálat a tavaszi szél....

Nem kis munka elgémberedő ujjakkal ebben a hidegben egy komplett szereléket összeállítani a fejlámpa fényében, miközben a kilélegzett hideg párától alig látom mit csinálok. Káromoltam a jeget, hogy épp erre vezetett az útja. Hja, de mit  is csinálok? Tényleg itt kell fagyoskodjak most? Igen. Meg kell tapasztalnom milyen is a világ ilyenkor! Kíváncsiság? Talán sikerül valamit megmutassak azoknak is, akik csak a sorokon keresztül élik át a dermesztő hideg januári horgászatot. Ezen gondolatok alatt elkészül a szerelék, fagyott halszelettel csalizok, s kissé közelebb dobok a parthoz.

Rám telepedett az este. Nem messze dereng a ködben a város sárgás fényburka, de minden hang elakad, elvész a köd súlyos labirintusában. Ott ülök mint a makk ász figurája, görbén gubbasztva, igaz, tűz nélkül. Végre megpöccen a jobb oldali botom spicce! Alig észrevehetően, mintha csak megsimítaná valaki olykor a víz alá bevetett szereléket. Majd egy percig adok időt a türelemnek. Akkor fogy el az talán a víz alatt is, s erőteljesebb rángatások váltják fel a maszatolást. Mikor megmarkolom a botot, az szinte hozzáragad a tenyeremhez, hiszen a dér már szépen befedte a botnyelet. A bevágás ül, majd tekerni kezdem az orsót. A zsinór nehezen jön, hisz a magával hozott apró vízcseppeket lekérik róla a bot gyűrűi, a maradékot pedig finom permettel szórja a kezemre, mely kivöröslik a hidegtől. Ekkor felsejlik a kígyóként tekergőző tettes, alig fark csóválva, s hamarosan a hazai tőkehal némi ellenállást követően a merítőben várja a sorsát.

A tél fenegyereke

"Eridj haza!" -visszaengedem egy gyors fotó után. De mintha a vaku fénye megzavart volna valamit a mögöttem levő ártéri erdőben. Ág reccsent? Nem vagyok félős fajta, de ebben a tompa csendben sötétben távol minden embertől egyedül, igencsak felment az adrenalin. Hirtelen minden érzékszervem kinyílt, a fülem, s a szemem is élesebb lett. Mégis a vörösre fagyott orrom jelzett először veszélyt. Vadszag...... Aki volt már vadállat közelében, az tudja miről beszélek. Jellegzetes vadszag. Na most aztán beindult a cidri. Fejlámpámat megremegő kézzel kapcsoltam be, nem tagadom, igencsak begyulladtam, s pásztázni kezdtem vele a part menti tisztást. Ekkor vettem észre a part menti iszapba fagyott nyomokat! Vaddisznók!!! Egész idáig olyan helyen horgásztam, ahová lejárnak inni! A fele se tréfa, világítani, tapsolni, kiabálni kezdtem, hogy: "Tirhuljatok innét beste szemtelen disznajai! Hééé, hahóóó-héééé!"
Mire a következő mondat elhangzott volna, hangos recsegés jelezte a megriasztott konda útvonalát, ami szerencsére tőlem tova, elfele vezetett..

Egy éjszaka alatt befagyott a folyó

Egészen belemelegedtem az összepakolásba, amelynek ideje szerintem minden időrekordot megdöntött. Szikrát vetett a jéggé dermedt világ. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy az egyetlen fogást, a szép menyhalat ahogy visszaengedtem, milyen kedvesen úszott el. Mintha üzente volna, hogy nem a fogás számít, hanem a béke, a csend, a kaland, ami ezzel az egész tevékenységgel jár, aminek a részévé válhatunk, csak fel kell vegyük a ritmust. A természet ritmusát. Most vasmarokkal szorít a tél, mire hazaértem vastag pelyhekben megeredt a hó.

Beállt a jég ameddig a szem ellát

Nem viccel a január, reggelre megjött a hó is

Páncél alatt a Mosoni-Duna, védve horgásztól, halásztól, kormorántól

Szeretett folyóm a tél fogságában

Kelt: 2017. év Fergeteg havának 8.-ik napján

Szigetközi kalandok 1.

Itt a hajnal már megint. Kelni kell, hisz a hétköznapok munkával telnek, hétvégén kell egy kis idő a horgászatra is. Másnak eszébe sem jutna korán kelni a hétvégén, örül, hogy elalhat akár nyolcig is, de Rezső nem így gondolja.
-Kár az időért amit alvással töltök, majd az "agyagosban" alhatok eleget, ha arra kerül a sor, hogy véget ér a körutazásom a nap körül.- szokta mormogni őszülő, cigarettától megsárgult rőzsebajsza alatt.
Gépiesen betanult szöveg, gépies mozdulatok az éjszakában. Van az éjszakának az a szakasza, amikor már elülnek a zajok, s még nem ébred fel a madárcsapat, a sün sem motoszkál már a fű között. A tökéletes, néma, temetői csend. Ez az az idő, mikor Rezső felmarkolja a botzsákot, hanyagul a hátára veszi, kezében a vödör, amelyben helyet foglal egy kisebb vödör, mellette etetőanyag, főtt búza, kukorica, gilisztás és csontis doboz, pellet, fogó, centi és csak a Teremtő tudja mi minden vacak. Tehát Rezső felszerelkezve áll ki a lépcsőház elé. Mögötte halkan nyikorogva bezáródik az ajtó.

Egy cigarettára gyújt, miközben az éjszakai csendet fürkészi. Szinte hallja a parázs sercegését ahogy nagyot slukkol a kapadohánnyal töltött cigarettájába, amely mindenféle girbe-gurba alakot ölt az egyenes rúd helyett. Maga tölti, így olcsóbb, bár nem annyira dizájnos. Borostás arcán látszik az évtizedek nyoma. Szeme mélyen ülő, hideg, szürke. Rezső öltözete egy rossz cipő, melós gatya, kinyúlt pulóver, amely alatt kopott egyszínű, vagy inkább a sok mosástól seszínű póló. Ott áll, s nem mozdul. Vár. Az utca végén ekkor meglátja a fénycsóvát, amely éles kanyart vesz, végigpásztázza az utcát, s jön is zakatolva egy öreg dízelkocsi, s hanyag fékezéssel megáll Rezső előtt. Letekert ablak mögött egy férfi ül. -Szevasz Gézukám! -mormogja Rezső a bajsza alatt. -Na? 

-Szeva Rezsi! Dobd be a cuccod hátra! - szól ki a vezetőülésről a Gézukámnak titulált torzonborz figura, kinek göndör haja tán sosem látott fésűt, s az egész megjelenése olyan képet sugall, mintha egy őrült zongorista fejezte volna be épp Beethowen egyik művét. De most nem frakkban van, halnyálkától száradt, koszos fakó terepnadrágban, s egy szebb napokat látott pulóverben ül a rozzant kocsiban, mely öreg dízel járgány révén, úgy zakatol, mint egy megfáradt traktor. Rezső berakja a csomagtartóba a cuccot, ahol már helyet foglal Géza felszerelése, amely orrborzolóan erjedt szagot áraszt a rothasztott kukoricától. Rezső berakja cuccait, a botzsákot, eldobja a szűrőig leégett cigarettáját, majd hangos csattanással lecsapja a motorháztetőt. -Netene! Nem budiajtó ez! - kiállt rá Géza. - Na ülj be, mert sose érünk ki!

Az autó elindul, s harapja a kilométereket. Néhol kissé lassabban haladnak, ugyanis a szeptemberi köd hajnalonként már szinte minden alkalommal játékot űz a szigetközi mezőkkel, folyópartokkal, egy-egy begőzölt szarvas is az útra tévedhet, hisz megkezdődött már a bőgés. Az autó lassan kiér Dunakilitire, ám minden horgászhely foglalt, itt is, ott is kocsik, lámpafény, vagy csak a botok spiccén levő patronok világítanak mint szentjánosbogarak, üres hely nincs. - Ó Rezső hogy a fene vigyen el, há' nem mondtam, hogy este kellett volna kijönni! Kellett neked táncba menni az asszonnyal, hisz nincs farsang, szezon van, horgászszezon! Te meg táncikálsz, pazarlod a drága időt!- dohog a kormány mögött Géza.
-Nem úr, aki nem pazar! - vágja rá Rezső az orra alól, majd folytatja: - Haggyad má'! Azt hiszed ha este jövünk van hely? Hétvégén? He? Eridj csak lejjebb, talán lesz valahol egy jobb helyszín, ami ránk vár. - nyugtatja Gézát, s magát is Rezső, aki kicsit még kótyagos az előző este megivott bortól, ami lehet szőlőt sem látott, de ízre finom volt.

Majdnem megvirrad, mire jóval lejjebb, Bőssel szemben találnak egy szabad helyet, s a két barát, akik évtizedek óta együtt járnak horgászni, rutinos mozdulatokkal pakol ki az autóból. A szúnyogok azonnal támadást indítanak a jövevények ellen, de Géza jó előre szúnyogriasztóval befújt ruhájáról, valamint Rezső iszonyatosan büdös dohánnyal befüstölt göncéről úgy pattannak vissza, mint ping-pong labda a falról. Csak zümmögésükkel idegesítik a két öreg horgászt. Rezső újabb cigarettára gyújt, s a füst szagától a szúnyoghadak evakuációt tartanak, menekülnek a legyek, csömények is....

Bevetés előtt

Lassan pirkad, Rezső már leszúrta a két bottartót, a botjait is összerakta, épp az etetőanyagot gyúrja. A gombócokat nagy szakértelemmel egyformára próbálja készíteni, hogy azonos távolságra dobhassa, vagy csúzlizhassa be őket. Géza eközben szerel. - Mi a fenét csinálsz itt a sötétben ember? - förmed Rezső Gézára. - Hogy a francba nem szerelsz meg otthon? Minek kell minden horgászat után leszerelned a cuccot, az orsót minden? He? Mire bedobsz nekem már halam lesz! - mondja félig heccelődve Rezső.

- Nálam ez rutin. Így alakult ki. Rezsi! Akárhányszor elmondod, mindig elmondom neked, hogy feleslegesen szövegelsz. Nézd meg, nekem kevesebbszer szakad be a cucc, nem szálkásodik ki a zsinór, mert én mindig újra ellenőrzöm az egészet. Hány nagy halad ment már el mi? - kérdezi Rezsőt Géza kissé bosszús hangon, hisz a fejlámpa fényében mégsem olyan egyszerű a kötés. 

Ezután nem esik szó köztük, Rezső botjai már bedobva, s a kis húszéves összecsukható camping székén ül, amely minden mozdulatra recsegő-ropogó hangot ad, az ember azt hinné, hogy menten összecsuklik, mire megrezzen a spicc. Egy pillanat múlva ül a bevágás, Rezső talpon van, s elégedett mosollyal tereli a merítő szákba a kilóforma szilvaorrú keszeget, sandán a barátjára lesve, aki még be sem dobott. - Látod-e Gézu? Én már nem megyek el üresen, engem már megköszöntött Duna Papó!

Nagyhalas gombócok

Válasz nem érkezik, mert Géza ilyenkor mindig megmérgesedik, de nem szeretne rossz szót szólni a barátjának, így inkább csendben marad, s matat tovább a cuccokkal, majd ő is elkészíti saját etetőanyagát, némi dunai finom homokkal, kaviccsal nehezítve. Egy jó húsz perc telik el csendben, eseménytelenül. Rezső gondolatai félálomba merítik, míg Géza épp azon ügyködik, hogy néhány szárazabb uszadékfából tüzet rakjon. Ekkor egy hatalmas buffanás, majd csobbanás töri meg a csendet, s szinte néhány csepp víz el is éri a kókadozó Rezsőt, aki egyből talpra ugrik! -Azanyádkeservit! Amikor meg harcsázni megyek sehol se vagy!- rázza az öklét a víz felé. 

Két kiló felett már lapát

- Hagyd el Rezsi, mindjárt ég a tűz! - s valóban, füstölve lángra kap a száraz fű, majd pár pillanat múlva ropogva ég a fa is. -Rezsi, amíg a botok spiccét bámultad, csináltam két nyársat, egy-egy darab szalonnával, hagymával! Hidd el, jobb lesz a reggel, ha van valami a pocakban, s ahogy elnézlek, kicsit komoly volt a lőrefogyasztás is az este, nem árt enned! - újságolja lelkendezve Géza. A füst betölti az egész folyót. Megül a párával együtt, kesernyés szaga lassan terjed a közelben. Kis idő múlva a tűz elhamvad, a két barát pedig jól lakottan füstszagúan ül a parton a botok mellett, de már világosban, hisz a felkelő nap is nyújtózkodik, sugarai márt a fák tetejét simogatják. Géza a szalonnabőrt a bozótba hajítja, hisz szerinte a rókáknak is kijár néha a csemege. Rezső nem osztja ezt a véleményt, mióta egyszer még a nyers szalonnáját kicsente a háta mögül a lompos vörös bestia, ahogy azóta hívja ezeket a ravasz kis ragadozókat. Aznap csak hagymát ettek reggelire kenyérrel, igaz a hagyma alá sütöttek egy kis frissen fogott keszeget is. De a rókákat azóta nem szíveli. Ebben az idilli pillanatban az egyik feederbot spicce megrándul kétszer, majd harmadjára határozottan bólint a víz felé. Rezső nem rest, megtörténik a bevágás, majd a fárasztás. - Paduc lesz, jó darabos, közelíti a két kilót! Hamar part közelbe hozza, ám a hal nem adja magát könnyen, néhány fordulás, visszahúzás után lefordul a kis horogról, s farkával búcsút int. - Gyakori ez paducéknál! -nyugtatja barátját Géza, de Rezső bosszúsan tömi meg újra a feederkosarat, csalizza újra a horgot kis darabka sajttal, csontival. Amint csobban a szerelék a vízben, Gézának kapása van. Kicsit elalszik a bevágással, ugyanis először azt gondolja, a barátja netán keresztbe dobott neki, de a spicc játéka gyorsan elhessegeti ezt a gondolatot, s a bevágás már meg is történik.
Csodaszép dévér a tettes, bő két kilós dunai lapát. - Na nem hiába görnyedtem az este a ház mellett gilisztát szedni fejlámpával a sötétben! - konstatálja Géza a sikerét. - Görnyedjen a nyavalya, jobb volt a tánc, elhiheted, halat meg fogni lehet mással is! - vág vissza Rezső.

Ennyivel már érdemes kiülni horgászni

Géza néha ódákat zeng a harmatgiliszta szedésének művészi tökélyre vitt módszereiről, illetve arról, hogy a folyóvizi halak egyik kedvenc csemegéjéről van szó, szinte mindegyik hal szereti, és sosem vette még ki úgy a botjait, hogy azon fent maradt volna akár csak egy darabka is ebből a húsos csemegéből.Eközben az etetés körül egyre több a balinrablás, Rezső szerint ilyenkor hatalmas küszrajok állnak be a darára, s követik őket az éhes őnök, hogy bereggelizhessenek. Volt hogy közéjük dobott egy körforgóval, s olykor-olykor el is csípett belőlük egy-két darabosabb példányt.

- Nincs kapás. Te Géza! Adj egy szálat abból a gilisztából, hagy próbáljam meg! - mondja végül Rezső, olyan halk, szinte esdeklő hangnemben, hogy Géza ilyenkor oda se néz barátjára, mert fél hogy vagy elsírja, vagy elneveti magát. Géza szó nélkül a barátja mellé tolja a kis vödröt. Tudja, Rezső részéről ez beismerés, sőt egyenesen elismerés a harmatgiliszta világgal való alapos foglalkozás irányába. Nem szól ilyenkor, nem akarja letörni barátja büszkeségét. Rezső már dobja is be a gilisztával szerelt feederbotot. Szinte vissza sem ül színét vesztett rozoga, rozsdás székére, mikor a feederbotja elindul a víz felé úgy, hogy a bot nyelét Rezső a levegőben kapja el. Iszonyatosan felsír az orsó. A túlparton sátorból kikecmergő szlovák fiúk is hallják, s érdeklődve nézik hogy mi lesz a végkifejlet. A bot perecben, az orsó visít, szinte hűteni kell a dobot, lehet fel is izzik, , majd negyven méter zsinór lehúzását követően egyszer csak véget ér a kaland....

Rezső csüggedten tekeri ki a szereléket, majd barátjának mutatja, hogy kihajlott a horog. - Gondoltam hogy harcsa, éreztem, ahogy oda-odaver a farkával a zsinórnak, nézd, csupa nyálka a horog felett vagy másfél métert! 

Géza szólna ekkor, mire mindketten összerezzennek, hisz közbe valaki a hátuk mögött termett, egy tojásarcú alak, aki csak annyit böffent a reggelbe, hogy:
- Na van valami? 

Rezső talán az átélt izgalmak hatására, talán mert már annyiszor találkozott ezzel a jelenséggel, emelt hangon, szikrázó szemekkel esik neki a jövevénynek. Rezső arca hasonlatos az irgalmas szamaritánus kinézetéhez, szelíd, de határozott vonásokkal. Így bármit is szólt, nem volt ember Szigetközben, aki ne vette volna komolyan. Sokan el sem tudták képzelni, hogy Rezső képes dörgedelmesen is szót ejteni. Nem sokan voltak, akik látták kikelni magából. De most. Itt még a Duna túlpartján is hallották szavait a tót legények, ha ugyan értettek belőle valamit, mikor kifakadt:

- Talán jó reggelt, vagy valami! Nem? He? Köszönni nem tanítottak meg otthon? Mi az hogy van-e valami? És ha igen, akkor mi van he? Mi közöd hozzá? Ellenőr vagy talán? Nem hinném, azokat ismerem, de a magadfajta tuskók hamar megtapasztalják ám milyen is a kora reggeli fürdőzés a Dunában! Mit sompolyogsz itt a hátunk mögött, mint egy vörös bundás róka, bitang ebfajzat! Hordd el innét magad, mert nem állok jót magamért! A tesznye fajtádat teee! - Rezső eközben néhány lépést tett az ismeretlen felé, s kipirult arccal parancsolóan verte a reggelbe a mondatokat, mint mikor karót üt az ember, oly erővel, eközben divatosan szólva "rázoom-olt" az ismeretlen szemeire, akibe a szó is belefagyott, ha egyáltalán akart volna szólni, nem mert ezek után, hanem néhányat lépett hátra, megtántorodott, majd sietős léptekkel vágta magát a terepjárójába, s hirtelen gázt adva elkaparó első kerekekkel néhány kavicsot az alvázhoz verve elhajtott. - A fene essen az ilyen tapló újgazdag hülyegyerekbe! Ezeket se nevelték meg otthon, vagy az új Istenük a pénz, meg a templommá lett plázájuk kitörölt az agyukból minden tiszteletet! -morogta Rezső, míg Géza alig bírta magát visszafogni, hogy el ne nevesse magát. Csendesen ült, csak a válla rázkódott a belső nevetéstől.

Dunai kislapát kiló körül

Szilvórium

Vésett ajkú

A nap már magasabbra hágott az égi létrán, mikor szinte mindkettőjük botja kapást jelzett. Egyszerre fárasztottak, közben egymás felé sandítva, hogy na milyen jó is a barátság, a Duna is egyformán kedveli őket. Két szép paduc tette tiszteletét, kilóformák. Közös szákba tették a halakat, hisz így szokták, egyszer egyikük, másszor másikuk viszi haza a halakat, szokássá vált már ez az évek alatt. Eltelt még egy kis idő, a reggeli komp is elhaladt előttük, de több kapás nem esett.

Komp

Úgy döntöttek, aznapra elég a horgászatból, talán az este majd meglesik a Mosonin mi a helyzet. A halak közel négy kilót húztak a mérlegen, Rezső vállalta, hogy hazaviszi a halakat, így az övé maradt az adminisztrációs feladat, míg Géza fotókat készített a halakról, hogy majd téli estéken legyen mit nézegetni, hogy a néhány kép segítsen felidézni majd a nyári, ősz eleji kalandokat.

Mértékletesen, csak annyi, amennyi hazakerül

Négy keszeg majd négy kiló, nem is rossz

Hamar hazaértek, hazafelé nem tűnt olyan hosszúnak az út. Mikor fél óra múlva Rezső kiszállt az öreg autóból, búcsúképp csak annyit kérdezett barátjától:
-Te Gézu! Este hozol-e gilisztát? Tudod, azt a jó vastagot!
- Hozok. - mondta Géza mosolyogva, majd gázt adott, s egy rekedtes dudaszóval elköszönt barátjától....


(Úgy tervezem, hogy a két jó barát kalandjainak bemutatását több részben közreadom majd, egyben bízom abban, hogy olvasható novellákat sikerül majd összehoznom! :-)     - Mosoni Horgász)


Kelt: 2016. év Földanya havának 11.-ik napján

Duna-parton (novella)

A Duna mindig megnyugtat

Nem mondhatni, hogy fülbemászó az a dallam, amely belehasít az éjszaka csendjébe, oly váratlanul, hogy a kabócák éji koncertje is hirtelen abbamarad, az, amely eddig lágyan beszűrődött a nyitott erkélyen, s lágy ritmusával őrizte álmom. Ébredés. (-mint az összenyomott rugó, mely pattan, úgy röppenek ki az ágyból-) Csíkosra gyűrött arccal, torzan, -iszonyatosan torzan- résnyire nyitott szemmel egy mozdulattal megszakítom azt a dallamot, amit cefetül rühellek, amit csak azért állítottam be ébresztő hangként, hogy biztosan felébredjek rá, s elnémítását gyorsan meg is teszem, még mielőtt a család többi tagja is felriad álmából. Kitántorgok a konyhába, bizonytalan lépésekkel szinte ide-oda pattogva az előszobafalon. Hunyorogva, csak a kis lámpának adok lehetőséget, hogy némi fénnyel elárassza az apró konyhát, ahol az előző este bekészített kávéfőzőgép piros gombja várja türelmetlenül, hogy bekapcsoljam...... A kávé illata betölti a teret.

A hajnali kávé elfogyasztása hirtelen felpöccinti két szemhéjamat, s lázas sietséggel öltözöm, hogy mihamarabb autóba ülhessek, hisz vár rám kint: Duna Papó. A Mosoni Duna nálunk a Lajta folyamatos áradása miatt majd két hónapja horgászhatatlan, nevezhetnénk a "kici kínai szárga folyónak" is, ám nem is ez a baj, hanem a sok uszadék amit magával hoz, s a halak kapástalansága. Ezért nem maradt más, mint a jó öreg Duna Papó. A hajnali képek nem mindig állnak össze egyetlen, folyamatos filmmé, olyan, mintha szakaszosan villannának be kockák, részletek....

Páratlan látvány

Vállamat húzza a botzsák, amelybe talán egy vessző sem férne el, hisz minden eshetőségre felkészülve spiccbot, matchbot, bolognai, két feeder, sőt egy süllőző bot is helyet foglal. Ahogy megyek a parkolóba le a dombon, két kezem tele, szerelékes láda, etetőanyagos vödör, tele cuccal, beleerőszakolva némi ivóvíz, ujjaim helyével fogva haltartó szák, kisszék, bottartó villák, egy pulóver. Mint Planchet a három testőrben, akár egy málhás ló megrakodva. A sötét. Mert a parkoló nálunk sötét. Rohadt sötét. Valahol van fejlámpám is, de tuti, hogy a vödör alján, persze hogy egy ujjam sem szabad. Áááá. Nem baj, megtalálom a kocsit. Minek is a parkolót kivilágítani, hisz olyan mókás, mikor a hajnal sötétjében botladozik a szerencsétlen alkoholista, aki épp hazafelé vette útját a krimóból, ahol utolsóként tették ki az elázott szerencsétlent, vagy a búcsúzkodó szerelmespár, kíváncsi szempároktól rejtve lop még egy-két csókot az éjszakában, vagy az autók tetején ugrándozó nyest, a vadászat közepén tartó kivert koszlott szőrű rohadványos kóbor macska. Meg a horgász, felpakolva, botladozva, csörögve, elgondolkodik a világon, miközben szidja azokat, akik az adóforintjaiból annyit sem hagytak, hogy egy ócska lámpával bevilágíthassák a nyáron amúgy is csak néhány órára elsötétülő parkolót. 

A komp keltette hullámok gyakran hoznak márnát a horogra

Végre bepakolok. Minden a helyén, időben is vagyok, indulhatok. Hopp. Az este olyan közel állt meg mellettem valaki, hogy az ajtót csak résnyire tudom kinyitni. Ez nem igaz. Na mindjárt lepetézek!!! Hát itt engem nem passzíroz be senki, az biztos. Marad az anyósülés felőli megközelítés, kommandózás. Közben a kocsisok, taxisok, Mucsi Zoltán által is felkapott művelt magyar nyelv egyes válogatott szavainak megfelelő szóösszetételbe történő rendezése alatt átküzdöm magam az anyósülésről a vezetőülésbe. Na ha ezt hallotta volna Párizs legelőkelőbb lokáljának művésznőiből álló társulata, bizony még ott is lett volna szemlesütés, pirulás!!! De nem hallották, az autóval pedig már kitolattam, s lassan elindultam a Nagy-Duna irányába, amely cirka 15 kilométerre található a lakhelyemtől. Valahol két méter magasan megülő hajnali párafelhőn haladok keresztül s szembesülök azzal, jönnek autók szemben is, mennek horgászok velem egy irányba motorral, s biciklivel, beburkolózva a pára elől. Nem vagyok egyedül.... 

Van, hogy a Duna nem csak halat ad, nyitott szemmel kell járni

Néhány kisebb még alvó falun haladok át, ahol már érezhető, hogy hamarosan felszakítja a hajnal az éjjel sötétségét. A falvak főútjai mentén a központokban lustán helyet foglaló, még zárt kocsmaajtók előtt áll már néhány "muslinca", abban reménykedve, hogy a bent még pislákoló fénynél nyitásra készülő korcsmáros talán megszánja őket, s néhány perccel hamarabb kitárja az ajtót, hogy aztán remegő kezükkel elfogyaszthassák a nap első felesét, fröccsét. De most még idegesen izzik fel a cigaretta parazsa, melynek felvillanása szépen kirajzolja a behorpadt arcokat, ez az, mellyel finoman jelzik befelé a tulajdonosnak, vagy alkalmazottjának, hogy ideje nyitni, hiszen itt állnak már ők, a napi biztos bevételt hozó, olykor hitelbe szivornyázók, a hajnal első ébredői.

Mivé lesz, és mivé lehet az ember. Én is korán kelek, engem is hajt valami. Függőség netán ez is, az agy ugyanazon területe követeli magának a fröccsöt és a horgászatot, a cigarettát? Lehet hogy van összefüggés. Mindenesetre szerencsésebbnek érzem magam, hogy a horgászat hajt, s nem a maligán.

A kis pöccintést követve bólint a bot, s jön a bevágás (milyen szűk itt a Duna, 1818 fkm.)

Már a gáton járok, előttem néhány szarvas, róka, esetenként vaddisznó tör a susnyásba a reflektorfénytől megijedve. Már látni a fák körvonalait, ahogy átmegyek az első zárás hídján, kiveszem a víz körvonalait. Majd megérkezem. Minden csupa harmat. Be kell cipekedjek pedig. Ismét jön a málhás ló effektus, ám most a vizesen belém kapaszkodó ciher, a bőrömet ruhán keresztül felhasító szederinda, vadrózsa karja próbál visszatartani, vagy megfosztani néhány terhemtől. Kifulladva, átázva, véresen érek a partra, amely illata hamar orron ver, s szinte el is feledteti az út megpróbáltatásait. Cipőm átázva, érzem a nyirkosságot a zoknin keresztül, a ruhám szintén megadta magát a víznek, s összerezzenek a hirtelen rám törő hidegleléstől. De bepörgök, teszek, veszek, mozgok, s a fázás a múlté....

A következő kép, mikor bent van a két bot, két feeder, vagy egy feeder, s a match, vagy bolognai bot mellette. Ébred a víz, megszólalnak a madarak, s loccsan itt-ott egyet a víz is. Meg sem rezzenő spiccekre meredek, miközben gondolatok jönnek és mennek, s kibillenek a gondolataim világából, mikor két kisebb csippentést követően a ferdén felállított feederbot spicce a víz színe felé tör. Bevágás, s szinte hátra esem, hisz egy pillanatra éreztem a halat, de az az átkozott kagylópad már megint ellenem furmányoskodott, s persze hogy segített a márnának szabadulni... Ahogy az lenni szokott, persze hogy a másik botra akkor érkezik kapás, mikor éppen újrakötöm az elszakadt szerelést, mindkét kezem tele, bot a térdemen, egyik kezem a zsinór egyik végét, a másik a másikat, fogam a zsinór végét fogja, épp csomót húznék.....
Mire minden kihullik a kezemből, már késő, jót röhög rajtam az uszonyosok serege a víz alatt. A kacaj bejárja a Dunát Dunaremetétől Bősig, szinte beleremeg a víz, talán jelez is a műszer az Országos Szeizmológiai Intézetben.......Na hogy az a....

Miért az aprók, miért, miért, miért????

Feljön a nap. Miért mindig a vízről az arcomba veri fényét? Miért kellett kivágni tavaly az összes fát a parton? Hogy megvakuljak? Ha a bokor mellé húzódom szúnyogok százai várnak széles mosollyal. Áhhhh....A napszemüveg jól jönne, de nem viselem el gyerekkorom óta a szemüveget az orromon, idegesít. Most még jó lehetne egy sildes sapka is, de persze mindig az van otthon, ami épp kellene. Aztán mégis megtalálom, a vödör alján gyűrötten, talán egyszer biztonsági okokból betettem, hogy ne marják a fejem a szúnyogok, csömények..... 

Közben kapás, bevágás, megvan. Szépen húz, ereje is van, mire part közelbe ér, elfárad. Kismárna. Kis szilvaorrú, kis karika, kis bagolykeszeg, kétnyaras potyesz. Mindenből a kicsi. Nahát igen, ahogy öregszenek a halak, annál aluszékonyabbak, biztos, még most nyújtózkodnak. Csak ez lehet. Mindig morfondírozok azon, most miért nincs kapás, miért ez a halfajta jön és más nem, miért a kicsik jönnek, miért csak egy kettő jön, miért nem jön, miért jön, miért nem tudok két bottal horgászni mert annyira jön.......

Adj Isten szép reggelt! Nagypapód itt lakik vajon? beszélnék vele is. Szólnál neki?

Lassan átjár a víz

Indulhatsz is te víz alatti torpedó....

Aztán csend. Tűz a nap, pedig még csak reggel hat óra van. Kapás nincs. Van a kocsiban egy tiszta vödör. Láttam a gátoldalban egy vadszeder bokrot, fürtökben csüngött róla a semmivel össze nem téveszthető ízű zamatos valódi bio gyümölcs. Persze hogy szedek belőle. Mint száz darab suttyó kis tigris. Úgy védi gyümölcsét a szeder bokor. Százezer karma mind arra vár, hogy magához húzzon, ölelve....A természetben semmi sincs ingyen. Agyonkarmolva, véresen, izzadtságtól csípő hosszú sebekkel, de büszkén mérve a halmérlegen a két kiló gyümölcsöt állok a Duna parton... Büszkén, hogy akkor is van már két kiló zsákmányom, ha halat nem is adsz te folyó. 

Dunai harcos...szó szerint harcos....

De ad. Megrezzen kissé a spicc, majd határozottan bólint a bot. Ül a bevágás, s hosszú fárasztás veszi kezdetét. Milyen jó is a folyami vadponty. Igazi ellenfél. Mindig kíváncsi vagyok az összeállított felszerelés határaira. Hát ez a ponty most megdolgoztatja a könnyű feeder-t. Néha átvillan az agyamon, hogy talán könnyelműség 25-ös főzsinórral, 20-as előkezsinórral 10-es horoggal csatába indulni folyón, de ami mer az nyer. Lehet hogy igen....de az is lehet, hogy nem. Igazi harcos. Lehúz a mélybe, kitör jobbra, balra, a víz alatti kövezés is vonzó számára. A végletekig terhelem a felszerelést. A sodrás sem nekem dolgozik. A kitörések egyre kisebb távolságokra mennek már. Az ellenfél fárad, de botorság lebecsülni. Aztán már a szákban piheg. Engedelmesen hagyja, hogy partra emeljem. Elkészült az erejével. Igaz, a mérlegen csak négy kilót mutatott, de szerintem a súlycsoport korláttal el nem látott pontyok olimpiáján aranyérmet akasztanának a nyakába, hisz küzdelemmel telt az egész élete a folyón és igencsak megedződött. Én így látom őt.

Márna távozóban

Még egy kapás. Még egy bevágás. Ez is megvan, húzom, kicsit könnyebben jön, majd fordul szákolás előtt, s eltűnik az opálos mélységben a bő negyven centis vésett ajkú paduc, a horog meg üresen villan a víz tetején. Nem számít már. Van élmény. Mire felcsaliznék, keményen odavág valami a másik botomnak. Megakasztom. Azonnal sodrásnak felfelé indul, persze hogy márna. Hamar elfárad, kell még neki egy nyár hogy erősebb, s méretes legyen, most még csak alulról súrolja a negyvenet centiben. Lassan nyolc óra, s a nap már leizzasztotta rólam a pulóvert, s majdnem a pólót is. Indulnom kéne lassan. Összepakolás. Ó de utálom. Cipekedés. Már vigyorogva vár a gát oldalában a szeder bokor, a vadrózsa, a ciheres. Vigyorogva dörzsölik össze kezüket, hogy most aztán nem szabadulok, örökre fogollyá tesznek. Még hogy idehaza nincs húsevő növény... A francokat nincs. Ó, hogy az anyátok ne sirasson! Nekirugaszkodom. Áttörök rajtuk olyan hévvel, elszántsággal, mint a várból kitörő Zrínyi Miklós a törökön, s már zihálva, tépetten nyitom a kocsit. De én nyertem... Emlékszem, a seregben az ócsai pusztában könyék felé feltűrt ingben kúszattak, ahol az alkart igencsak megviselte a királydinnye.....Mi volt az ehhez képest......

Kedves barátom ajándék orsója is adja már a paducot a márnák, pontyok, szilvák mellett....

Hazafelé a hajnali rezignált arcok már jó kedéllyel ülnek a szebb napokat is megélt lepukkant kricsmik előtt az árnyékos oldalon falnak döntött székkel, s kiguvadt szemekkel fel-le mozgó borostás gigával nyelik a savanykás bort, s méregetik az úton elhaladó autókat, a sofőrök arcát. Némileg nőtt a tiszteletre méltó közönség. A helyi muslincákon kívül, az idetévedt turisták, lecsúszott, az éjszakai bulit meghosszabbító fiatalabb, kerti munka előtt nekirugaszkodó öregebb helyiek foglalnak helyet az ivó elé kihelyezett ülő alkalmatosságokon. Együtt nézik az elhaladók arcát. Az enyémet is, amely karikásan beesett fáradt, de mosolygó, büszke, végigkarcolt arcú horgászt takar, akinek a Duna szolgáltatta aznap a felest és a fröccsöt, azaz szedret és halat......

Kelt: 2016. év Újkenyér havának 28.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 3. befejező rész

3. befejező rész:

A tavasz vízi hírnöke

....Azt követően, hogy jól laktunk a bedőlt fa ágairól vízbe hulló rovarok jóvoltából, folytattuk utunkat, többnyire az árral szemben. Érdekes volt a világ, hatalmas csapatokba verődve pásztázták a part menti sekélyes vizeket a jászok, vízbehulló csemegére várva, túrták az aljzatot éhes márnák, nyomukban a csipegető dévérek rajával. Néha egy-egy beteg, sérült társunk a nagybajszúak, vagy a csukák prédájává vált, de hozzászoktunk, hogy ez a világ rendje, így nagyon nem is foglalkoztunk már ezzel. 

Élveztük a nyár adta bőséget, s az első hűvösebb napok után nagyobb lakomákat csaptunk, csapatba verődve vörösszárnyú keszeg testvéreinkkel, hogy felkészüljünk a hidegebb időszakra. S a tél nem várt kegyetlenséggel, zord erővel csapott le. A metsző idő több hullámban támadt Szigetközre. Öt alkalommal csapott le tél tábornok, s minden esetben vastag hóval, jeges északi széllel vette birtokba a tájat. Az emberek ebből az ötödik támadásra emlékeznek talán a legjobban, mikor a tavaszt várva március idusán pofon verte őket a tél, s annak hadnagya az északi viharos szél.....

Hóba fulladt a Lajta-part

Számomra fontosabb volt, ami azt követően történt. Alighogy kitavaszodott, éreztük, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig melegedett a víz, majd zavarosodni és hűlni kezdett. Rengeteg uszadék jött velünk szembe, tudtuk, biztonságosabb, ha védettebb helyre húzódunk. Volt egy kisebb öböl, amely már megtelt halakkal, s egyre csak érkeztek az újabb rajok. Jöttek balinok, csukák, sőt harcsák is, ám most nem kell tőlük tartani, hisz valamiért nem az evésen járt az eszük. Behúzódott ide mindenki, aki tudott, még menyhalat is láttunk, ki riadtan kereste a helyét. Furcsa egy jószág mintás testével a téli esték vámszedője, kisebb keszegek, gébek vannak az étlapján, ám szívesebben tisztítja el az útból a dögöt. Itt találkoztunk egy rettentően öreg ponttyal. Hatalmas aranyló pikkelyes teste, tekintélyt parancsoló, szinte zord tekintete tiszteletet parancsolt a víz minden lakójától. Ő mondta el, tizenegy téllel ezelőtt átélt már ilyesmit, a víz oly méretűre duzzadt, hogy ki tudott úszni az erdő alá, a fűvel, ciheressel benőtt területre is, ahol rettenetesen sok és addig nem ízlelt táplálékkal találkozott. Ám figyelmeztetett, a mélyebb részeket az új területen kerülni kell, mert ahogy az ár visszahúzódik, többnyire gyorsan, könnyen egy-egy gödör rabjává válhat valaki, sokan jártak már így, akik nem hallgattak a szavára.

Most tőle sem kellett tartanunk

Az érkező uszonyosok közt volt olyan, akit eddig még sosem láttam. Háborgására lettem figyelmes, folyamatosan szidta az érkezőket, s idegesen cikázott közöttük. Furcsa egy figura volt, teste zöldes, háta sötét, uszonyai szépen íveltek, sötétek, feje erőteljes, szeme hasonlatos az enyémhez, narancsszínbe hajló. Nem álltam meg, hogy ne szólítsam meg:

- Hé! Koma! Mit háborogsz, s ki vagy te?

- Hogy én ki vagyok? Én ki vagyok? Hát kivagyok, az már biztos. Ez az öböl az én lakhelyem, én járom itt a hínármezőket, én tartom rendben itt az öblöt, ide jönnek hozzám a beteg, sérült halak gyógyulást keresve, bár nem tudom miért, de ebbe már beletörődtem. De ez a tömeg, ezek itt lezabálnak mindent, tönkretesznek mindent, ilyen nyüzsgést még itt nem láttam.

- Mi a neved?

- A nevem sokféle, hívnak zöldikének, dokihalnak, cigánypontynak, de legtöbben compóként aposztrofálnak. De nem ez a lényeg, nézd, mit hoztatok ide be, mi ez a sok szemét, ez a sok szenny?
- Nem mi hoztuk ide, hanem a víz, amelyen már most alig látni át, rendkívül zavaros és piszkos, mi is az elől keresünk menedéket, hátha itt megmentődünk.
- Nem érek rá veled foglalkozni, mennem kell, sok a dolog, nézd letiporja, hát mit csinál!

Mire ezt kimondta, már el is tűnt, s mi a növényzet közé húzódtunk, ahol többnyire még védve voltunk a víz által sodort uszadéktengertől. S a víz csak nőtt, folyton folyvást, a vízi lakók pedig jöttek, s egy idő után ki-ki amerre tudott, arra indult tovább céltalanul. Észrevettük, hogy olykor már kemény vastag törzsű fák között úszkálunk, hogy sűrű fűmező közt fésüli ki az áramlatból az uszadékot a sodrás, s gyűjti össze a hosszúkarúak mocskát, többnyire kemény, színes dolgokat, amelyeket ők műanyagnak hívnak. Megnőtt az élettér. bár idegen volt a környezet, kezdtük megszokni. Igaza volt az öreg pontynak. Rengeteg új eleség birtokába jutottunk! Giliszták, bogarak, vízbe fúlt szárazföldi csigák. S a többiek! Vízbe fúlt állatok tetemeit ették a márnák, s a többiek is, jobb híján. Ekkor megállt minden. Lassult a sodrás ereje, s mintha nem nőtt volna tovább a víz. Aztán egyszer csak elkezdődött az apadás....

Áradó sáros víz szúnyoghadsereggel

A víz nem tréfált, csak nőtt-nőtt, s ölelte az erdőt...

Aztán eltelt minden, elment a nagy víz is, s szépen lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. A víz ismeretlen helyre vitt minket, mire letisztult, s visszatért medrébe, egy csendes kis öbölben találtuk magunkat a Mosoni-Duna mentén. Csodás hely volt, táplálékban bővelkedő, s mindenütt halak és növényzet, élelemmel dús terített meder. Szúnyoglárvák milliói minden felé, még sosem tapasztaltunk ilyet. Degeszre töltötte mindenki a hasát, aki nem volt rest. A nyárfaszöszért is lusták voltunk már felúszni a felszínre, pedig az igen jó csemege, nekem elhiheti bárki..::) Ám a csoda nem tartott sokáig. Megrázó élmény következett, olyan, amelyet el sem tudtunk addig képzelni.

Csendes lefűződő öböl a Mosoni-Dunán, ideális élettér

A letisztult vízben találkoztam néhány ismerős uszonyossal. Noha csapatunk is megfogyatkozott, compó doktor és egy fiatal ponty itt talált menedékre ebben az öbölben. Megnyugtató volt, mikor kérdésünkre örömmel nyugtatgattak minket, hogy itt aztán nem kell mitől tartsunk. Akkor még ők sem tudták elképzelni azt, mekkorát tévedtek.

Régen találkoztunk már velük. A hosszúkarúakkal. Ők most nem hosszú karjaikkal tértek vissza, hanem valami egészen mással. Nem tudtuk mi történt, valami szélesen mintha lenyomta volna kissé a meder alján nőtt hínármezőt. A fiatal ponttyal és compó doktorral néhányan odamentünk, hogy megvizsgáljuk mi történt. Ekkor valami alulról elindult, körbefogta testünket s kiemelt a vízből. Levegőért kapkodva ugráltunk, de a háló nem engedett. Különös hang ütötte meg a fülünket:

Mi lesz a sorsunk?

- Odanézz öreg, micsoda ponty! Van benne compó, kárász, meg néhány testes bodorka!
- Az! Látod, idén se hiába váltottam táplijegyet (Kisszerszámos rekreációs halászjegy 4x4 m-es tapogatóháló, más néven pók /"szerző"/). Ejj, lesz még itt több is, talán napokig érdemes lesz ide járni így árvíz után...
- Sándru bá' ! A faluba megin' lesz hallé meg jó lesz a keszeg ecetbe is!
- Úgy-e Jóska, kilincselhetnek a népek, már érzem a vaskos ezreseket a markomba'! Nem is engedek vissza semmit, ha má' ilyen drágán adták idén a jegyet! Hehehe

Csak azt éreztem, hogy valami két oldalról benyomja a szemem, kiemel a hatalmas hálóból, majd meglendít valamerre, s repültem néhány métert, s erősen megütöttem magam a kemény földön. Azt hittem itt a vég. Nagyon megütöttem az oldalam, a bal mellúszóm talán ki is feszítettem esés közben, lehet hogy tört is valami, mert pont arra estem. Sajgott a fájdalomtól. Így jártak társaim is, az ifjú ponty, s a compó is.

- Majd összeszedjük őket ha megyünk haza.....-hangzott mögülünk....
- Had ugráljanak, legalább nem kell bajlódni a fejbevagdosással! Hehe. 
- Te tudod Sándru bá', ahogy szoktad! De mi van ha jön valaki ellenőrizni?
- Maradj csöndbe Jóska, és figyelj! Tanulj! Ide száraz lábbal senki nem tud bejönni árvíz után, beragad még a traktor is. Te ez a mi falunk, a mi vizünk, az vót a nagyapám korába is. A ladikot messziről kiszúrom, a motorcsónak hangját nem különben. Szerinted mé' járok ide? Téged is azé' hozlak ide, ha má' jegyed sincs, mer' itt nem zaklat senki! Amúgy a táplit lassan engedd a vízbe, mint én, aztán vársz kicsit és gyorsan fel! Ami benne van az már a mienk, hallod-e kölök? Így, ahogy én, harminc éve benne van a kezemben a boogie! Hehehe

Ezt hallottuk, meg a fojtott röhögést. Baljós mondatok, ítélet, felettünk. Rémült tekintettel néztük egymást, lassan fulladozva, s egyet-egyet ugorva próbáltunk könnyíteni sorsunkon. Minden ugrás után fájdalmas volt a földre való visszaérkezés, dörzsölt a fű és a száraz föld...jajj, talán bevégeztetett, ezzel eltelik a világ. Az ifjú ponty nyugodtan tátogott, látszott, beletörődött a sorsába, néhány ugrást követően nem próbálkozott többet. de mintha a szemével üzent volna, hogy élj, ne add fel! Menj, ha tudsz!

Összeszedtem minden erőmet, s néhány ugrásnak nem nevezhető csapkodással a víz mellett voltam. Fájt minden mozdulat, s éreztem, lassan elhagy az erőm is. Ekkor hallottam meg ismét a hosszúkarúakat:

- Nehogy má'! Fogd meg baszod Jóska, az anyád keservit mer' visszaugrik!
- Hogy az anyád! Nehogy vissza menj má'! Ó, hogy az a....!

S ekkor láttam, hogy felém közeledik egy sötét árny, s ekkor erőmet megfeszítve ugrottam egyet, arra, amerre a vizet sejtettem. A csobbanás hangja felüdülésként ért, s amennyire tudtam azonnal egy víz alatti gyökérzethez úsztam, az se érdekelt akkor, hogy talán csuka, vagy nagybajúszú les onnét rám, hisz jobb a vízben bevégezni, mint kint a szárazon a lassú fulladás. Csak egy kiscsuka bújt mellettem riadtan, méretéből ítélve sem nagyon jelentett veszélyt rám, így kipihenhettem magam. Az éjszaka sokat gondoltam a társaimra, akik között voltak akikkel együtt kezdtem az életet, s most odafent fulladtak meg gyalázatosan, partra dobva, az ifjú ponttyal, és compó doktorral.

Éjjel nem mertem elindulni, arra gondoltam, hajnalban útra kelek, s elhagyom ezt a helyet. Találtam néhány társat is, kik szerint közülük is sokakat elragadott a nagy háló, s onnan csak én voltam, ki megmenekültem. Alig hitték a történetet. Azt mondták, néhány pikkely hiányzik rólam, s éreztem én is, valami nincs rendjén, de bíztam benne, komolyabb baj már nem történik velem. A délután már ismét a folyó sodrában egy szép helyen talált minket.

Itt ért a tavasz

Itt ért minket a nyár, az ősz, majd a tél is. Mikor kitavaszodott, az elmúlt év emléke már messze volt, megnőve, megerősödve kezdtünk élelem után kutatni új barátaimmal. Még a tavasz elején történt, hogy terített asztalt találtunk a parttól nem is nagyon messze, s vékony ízletes kukacok tekeregtek az aljzaton.  Édeskés illet áradt a meder fenekéről, s néha aláhullott valami a fenti világból, s az illat ilyenkor erősödött. Óvatosnak kéne lenni! De hisz korog a gyomor, előbb néhány falat, aztán majd meglátjuk! Nosza nekiestünk, s mire a harmadik kukacot nyeltem volna, valami iszonyúan belenyilallt a számba. Nem engedett, s húzott-húzott felfelé. Fémes íze volt, s erősen tartott, bárhogy is próbáltam szabadulni, sikertelen volt minden próbálkozásom. Feladtam. ...."-Itt a vég, most már biztos!"  Futott át agyamon, s már ismét szárazon voltam, kapkodtam a levegőt. Láttam, ahogy a hosszúkarú a kezébe vesz, majd matat valamit a szám körül. Megszűnt a kínzó fájdalom, s én mozdulni próbáltam, de az erős kéz nem engedett.

Csak egy fotó erejéig

"-Itt nem lesz visszaugrálgatás!" Gondoltam, mikor valami a szemembe villant. Még most is káprázik tőle. Aztán csak annyit hallottam, hogy:

"- No, ez jó kép lett, te meg nőj meg még nagyobbra, szép bodorka, eridj utadra ha már ilyen szép élményt okoztál nekem így kora tavasszal!"

Tudtam, ez nekem szól! Ezután éreztem, hogy a kéz lassan visszahelyez a vízbe, éreztem, ahogy kopoltyúmat lassan átjárja a hűvös folyó vize, el se hittem, újra úsztam és a vízben találtam magam.

Ezt a mázlit. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van. Hisz oly kevesen térnek vissza, kik a fenti világba kerülnek, hogy viccnek tűnik minden szavuk a szabadulásuk történetéből, de még inkább mesének. Igazuk van néhányuknak, én tudom.  Eljött az idő, mikor társaimmal én is az ívó halak csoportjába nőttem fel, s már nem csak az élelemszerzés hajtott a tavasszal...

S hogy mi minden történt már, nem is emlékszem a legelejére, rémlik valami kis patakban indult a történet, s átélve szép és megrázó pillanatokat úgy érzem megedződtem a vízi életben. Talán csak mese volt, talán az öreg ponty apó találta ki az egészet, egy este elmondta, én pedig továbbadtam nektek, szóról szóra ahogy tudtam, hol elvéve, hol hozzátéve egy kicsit, úgy formáltam, hogy értsétek! Ami bizonyos: -sokat tanultam, sokszor a magam kárán, de bizakodva nézek a jövőbe, bízva abban, hogy a dolgok nem mindig rosszak, s a mélypontról is van kiút, ám tudva azt, hogy ha minden szépnek tűnik akkor sem árt az óvatosság, mert könnyen elromolhat minden, de a remény az ott van mindig, hisz még én is itt vagyok!

Vége

Köszönöm minden kedves olvasónak azt, hogy végigkísérte novellaíró próbálkozásom három részen át, kitartóan várva a folytatást!

Mosoni Horgász

Előző két rész megtekinthető itt:
1. rész
2. rész




Kelt: 2016. év Ígéret havának 22.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 2. rész

Ívás előtt élénkülnek

2. rész:
....Engedtük, hogy az áramlat végtelen szállítószalagja vezessen utunkon, úgy is esett, a kis patak rohanó vize sodor minket lefelé, olykor fel-felgyorsulva, olykor szelíden körbeölelve, s lágyan a helyes irányba terelve. Éreztük, közel a folyó, hisz egy-egy eddig nem látott figurával találkoztunk. Volt köztük ki hasonló bajusszal rendelkezett mint odahaza ponty apó, igaz, ennek a lénynek duplán adott a Teremtő belőle lefelé álló szája köré szépen elhelyezve, s hengeres, izmos teste meg-megvillant a meder fenekén néha, amelyet fáradhatatlan hévvel bőszen turkált. Pikkelyei aranylóbb színűek voltak, bár hosszúkásabbnak, keményebbnek is tűntek. Az idősebb társaim szerint őket márnának hívják, ők a folyók lovagjai, erősek, izmosak és gyorsak, senki fia nem veheti fel velük a versenyt, étvágyban sem, mert mindig éhesek, folyton az aljzatot túrják, olykor pajkosan játszanak, ilyenkor ki-kiugrálnak a fenti világba szétnézni. Néha a patak alsó torkolatába is feljön egy-kettő, igaz, a fiatalabb példányokból csak, s hencegő meséket mondanak, melynek talán a fele sem igaz. Nem tetszettek nekem ezek a figurák, harsány hencegő mivoltjuk nem tette őket túl szimpatikussá. 

Voltak csapatok a dévérekhez hasonlatosak, de mégis valahogy mások, fura megnyúlt orruk lilás színben játszott, ők szilvaorrúaknak nevezték magukat. Meg hát a küszök ezrei, csak forogtak-forogtak véget nem érő táncot járva ezüstös testük káprázatos fényjátékot varázsolt idelent ahogy a testek garmadája megtörte a beszűrődő sugarak vonalát, tündérkertbe illett volna. Ők mondták el, hogy sok-sok névvel illették őket az idők folyamán, ki lamesnak, ki lamlinak, küsznek, szélhajtónak, vagy egyszerűen csak snecinek, sneckónak becézve néhányukat, ám jobban illett volna a bohém, vagy a táncos név szerintem. A hencegés tőlük sem állhatott messze, hisz egyre csak ezt énekelték, táncukkal ezt rajzolták:

     "Hol szél hajtja a hullámokat, 

      Kecsesen a nagy álmokat,

      Évről-évre meg nem állva, 

      Mindig van kedvünk a táncra!"'

küszök tánca

S ha a táncuk véget ért, ezt mormolták mindahányan:

    - Lám, mi uraljuk a vizeket, mindenhol ott vagyunk, mindent hallunk és látunk, mi vagyunk a legértékesebb vízi teremtmények, egyben a legsikeresebbek is, nem számít, mennyien veszünk oda olykor, ha csatába indulunk, veszteségeink eltörpülnek népünk sokasága folytán.

Nem álltam meg szó nélkül, talán kíváncsi is voltam, így aztán megkérdeztem:

    - Mi az hogy ti vagytok a legértékesebbek? Nem dölyf ezt így kijelenteni? Elmagyaráznátok ezt nekem?

Egyikük hozzám fordult, majd így szólt:

  - Figyelj ide! Mi tápláljuk a csukákat, a harcsákat, a süllőket, menyhalakat, nagyobb domolykókat, balinokat. A balinokat is jól hallod, ők, kik a mi fajtánk volt egykoron, ám ravaszul becsapva mindenkit, beálltak azok közé, kik ránk vadásznak, s fogak nélkül vigyorognak, mikor egyet-egyet elejtenek közülünk. És akkor még nem beszélve a vidrákról, sirályokról, kormoránokról, mindenféle szárnyas istencsudájáról, ha mi nem lennénk, ti sem lennétek, mert benneteket falnának fel, s ti nem vagytok annyian, hogy sokáig ellássátok a vízi világ éhes ragadozóit, kik víz felett és alatt folyton bennünket keresnek, kutatnak, űznek és hajszolnak...Mire kérdeztem volna még tőle, beállt a forgatagba, s kavarogva a sok ezüstös haltest lassan odébb vonult.

Ideális élőhely a holtágakban

Most is itt vannak ezek a mondatok, megjegyeztem őket, bár sok mindent nem értettem, olyan lényekről, amelyekről szó esett, a lényege azért megmaradt, hogy miért is vannak ők ennyien, s mitől nőnek ekkorára a csukák és a nagyobb domolykók. Az hogy a balin ellenünk fordult, mikor láttam őket velünk úszni, alig nagyobbak voltak csak a küszöknél, s apró férgekre, kisebb vízipókokra, vízbe esett légyre-bogárra vadásztak. Na ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hogy ez a fura ficánk népség oly nagyra nőjön és úgy eláruljon sok-sok barátot, hogy aztán belőlük lakomázzon. Bár a furcsa vigyor a képükön valahogy sosem hagyott nyugodni. Aztán ki az a harcsa és a menyhal, meg aztán azok a szárnyas teremtmények? Társaimmal sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, lám még ki sem értünk a nagy folyóra, s máris világot láttunk, mennyi új dolog történt velünk, egyben bizakodva vártuk, hogy újabb kalandos beszámolók várnak ránk a néha hozzánk csapódó útitársaink jóvoltából.

Mielőtt elértük a torkolatot, egy bodorka társunkkal találkoztunk, ki igen rossz bőrben volt, furcsák is voltak az uszonyai. Fakók, s tépettek, pikkelyeinek egy része hiányzott, húsa kivereslett a bőre alól, bár nem vérzett, szeme kissé kidülledt, kopoltyúja egyik oldalán csonka volt. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, talán a félelem kapott el minket a látványtól. Mogorván s foghegyről válaszolt a neki feltett kérdésre, azt is csak menetben mondta, meg se állt, így szavai elvesztek a messzeségben, s azóta is próbáljuk megfejteni mik lehettek a befejező gondolatai. Hány és hány este csendültek fülünkbe azok a rejtélyes mondatok, amelyek akkor ott a torkolat felett elültették a félelem magját szívünkben. Ezek a szavak, mondatok sokáig kísértettek bennünket:

".....-Voltam olyan botor-bodor, hogy este mentem gyomrom után, hinár szélén szedegettem, hol a nagy bajúszú kinyúlt értem. A víz is mintha ő felé, vitt engem két társammal, hol a száj bezárult ők eltűntek.....a testemen csúf sebek jelzik, alig maradtam én kívül, csak a bajúsz mint ostor rajtam, éppen csak hogy megmentődtem ..... "

Utunk lassan véget ér, hol szélesebb már a patak, vár minket a karcsú folyó

Nagy bajúszú. Vajon ki lehet ez. Hisz a küszök is megénekelték, ő a vizek óriása, azt gondolnád hogy egy fatörzs, de éber nappal, s főként éjjel, így mozogni nem tanácsos. Ezeket hallottuk még jártunkban-keltünkben, míg végre kijutottunk a folyóra. 

Itt volt, teljes erejével, tisztább, áttetszőbb víz, mit valaha is láttunk, s friss, erőt adó száguldása magával ragadott. Beleborzongtunk, annyira jól éreztük magunkat, s egy idő után különös dallam csendült fel, s mélyen, de tisztán érthetően szólt a folyó:

          "Édesanyám elhagytalak,

           Nem olyan rég Pozsony alatt,

           Messze jutok, barangolok,

           Ám egyedül én nem kóborlok,

           Lajta testvér ölemre kel,

           Rábca-Rába barátra lel,

           Találkozunk Vének alatt!"

Ezt dúdolták folytan a folyó hullámai, s ki odafigyel a világra, egy idő után maga is hallja tán a folyó tündér énekét tavaszi estéken, mikor elül a méhek zaja, s csendesül az erdő népe, nyugovóra tér a világ.

Ahol a víz sodra körbeölel

Eddig nem tapasztalt mélységek, változatos világ tárult elénk, izmos, erős halak szelték a vizet, hatalmas csapatokba verődve túrták a kavicsos medret a márnák, nyomukban a keszegnép lakmározott a feltúrt iszapban helyét kereső rákocskák csapatából, imitt dévér matuzsálemek lapátszerű teste haladt komótosan a halak országútján, s egy-két nyúlt testű aranyló pikkelyes ponty követte őket lassan. Ekkor láttuk meg a nagybajúszút, aki egy vízbe dőlt fatörzs rönkjén pihent, alig mozdulva, pici szeme szinte eltűnt a hatalmas fején, s csak bajsza játszott a sodrásban, mint mikor az áramlat fésülgeti a hínármezőket. Ösztönösen messze kerültük, biztos voltam benne, hogy méregetett is minket, de nem mozdult.

Megmaradt bennem ez az első találkozás. Néhány nap alatt megszoktuk az új világot, kezdtünk ide beilleszkedni, megszoktak minket az itteniek, márnák, dévérek, királyhalak, paducok, a csukákkal sem volt sok baj, hisz alig-alig láttunk belőlük, ők is a kisebb ifjoncokhoz tartoztak, nagyon nem is tartottunk tőlük. Egy alkalommal valami rázuhant a világunk tetejére, egy óriási fa a felszíni világról, széles lombkoronával, melyről mint égi manna hullott a víz alá a rengeteg rovar, bogár, hernyó és sok más finom táplálék. Bizony szerencsénk volt, hogy ott voltunk, hisz nem ért rá senki bogarászni, villámgyorsan összeszedtünk mindent társaimmal, s a többi arra vetődő folyólakóval úgy, hogy a később jövőknek már nem maradt semmi. Épp az utolsó vaskos hernyón vitáztam társammal, mikor a világunkba csobbant egy zömök szőrrel fedett ronda metszőfogakkal ellátott golyóbis, melynek csupasz lapos hosszú farka hajtotta e fura lényt, aki nekiesett a vízbe dőlt fa zsenge ágainak, s pillanatok alatt elrágta azt, majd szájába fogva a lerágott gallyat testéhez képest fura gyorsasággal elinalt. A többiek szerint ez a nagyfogú volt, akitől nem kell tartani, hisz ő nem ránk vadászik, de azért kellemetlen fickónak gondoltam, bár jól esett, hogy bedöntötte a fát, mert ez által jó kis lakomához juttatott minket, amelyet csak akkor tapasztaltunk, mikor a világunk felszíne megfodrosodott, odakint szél tombolt, s a szél a kinti fákról szórta nekünk az ételt......

(3. befejező rész hamarosan következik)

3. rész
1. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 22.-ik napján