Merre hajlanak bús fűzek karjai

Keserves. Ahogy rám esteledik, s fogy a remény. Fogy. Mint a buksza tartalma a hónap vége felé. Csak a Teremtő látja hány és hány este, szinte mindig más helyen talál rám az este, sajtképével vigyorog rám a hold, s ott gubbasztok a parton hajlott háttal. Hol kisebb, hol nagyobb folyó partján, ágvízen, torkolatnál, zárás alatt, zúgó mellett, magas parton, kövezésen, vagy csak épp egy erdő mélyén a fák alatt. A fák. Fűzek, melyek csendesen hajlanak fáradt ágaikkal a folyók szélvizeire, lágyan simogatva ujjaikkal a tovarohanó hűs habokat.

Reményekkel telve érkezem rendszerint. Hogy na majd most. Most aztán belenyúlok a tutiba. A halak éhesek, alig várják hogy a csalijaim vízbe érjenek. Ebben hiba nincs. Mindig van egy-két éhenkórász, aki a környéken grasszál, s alig várja, hogy a tél közeledtével a kontómra megtölthesse a hasát. A hiba ott van, hogy nem azok az alakok tisztelnek meg jelenlétükkel, akik miatt kicuccolok sokszor. Kifogom. Na nem a halat, hanem a betlis napokat. Akkor épp valamiért nem megy a hal. Előző napról, sőt az azt követő napokról is legendákat mesélnek, innen-onnan hogy habosra izzadt hattal nem győzték a halat fogni. Ilyenkor mindig felizzik a remény, s a kedvező hírek hallatán a következő nap a folyó partján talál. S mi vár? Na nem a tutkeráj!!!

Reggelizni akart ez a bicska

Aki folyón horgászik, az ne válogasson, az a jussa, ami épp az orra elé kerül. S ha etetés nélkül, csupán haldarabbal, vagy vastag gilisztával csalizva teszek próbát, bízzam a folyóra, kinek tetszik a csali. Valakinek mindig. Lehet kishal, de akár nagy is. Sosem tudni. Más mint egy telepített tavon....

Egy este kiültem. Egyedül szeretek a legjobban horgászni. Csendben, szabadon járhatnak a gondolataim. Pedig nem veszélytelen. A minap hallottam, hogy egy idősebb horgász a parton cserkelt, s egyszer csak megnyílt alatta a föld, hónaljig el is tűnt benne. Kiderült, egy hódüreg szakadt be alatta. Amikor mesélt róla, meg a lábát is megtapogatta közben, hogy mennyire megütötte, s hány napig sajgott utána. "-Annak a f@..-át faragja hegyesre aki betelepítette!"  -szitkozódott, miközben elmesélte a balesetet. Hát ezért sem veszélytelen egyedül.

Mintha három arany fogát villantaná meg, ettől olyan "krokis"...

Fura volt, hogy az apróbb halak., durbincsok, gébek, bucók nem aktivizálódtak. Csend honolt. Se pöccintés, se loccsanás, semmi nem mutatta azt, hogy a Mosoni-Duna alig 20 méterre szűkült gyorsabb folyású szakaszán két kis visszaforgó környékén valami is életjelet mutatott volna magáról. Menyhalnak bevetett vastag harmatgiliszta tekergett a horgon. Sötétedett. Az első csillagok is kigyúltak a fák koronája felett, ám nyugat felé még halvány volt az égbolt. Egy denevér csinált szellemkapást. Az anyád hétszázát, miért nem repülsz másfelé. Megfigyeltem, az előbúvó bőregerek mindig megnézik közelről a botspiccen zöldellő patront, s eközben neki-nekirepülnek a zsinórnak is. Épp ezen elmélkedtem, mikor félreérthetetlenül bólintott egy kicsit, majd azt követően megindult a víz felszíne felé a botspicc. A bevágás szinte nem is sikerült, a botspicc szinte el se mozdult a helyéről, csak a bot hajlott meg. S már rúgott is. Aztamindenségit, ez komoly játékos lesz. Alig 15 méterre bedobott szerelékemmel megindult, majd megfordult az a valami. Az a "valami" nagyon erős volt. Nem vagyok egy nyámnyila kis horpadt mellű macskajancsi, de össze kellett szedjem magam. Ment a harc. A hal nem nagyon akart feljönni a fenékről. A sodrásban megállt. Kis idő múlva elindult felém, ekkor kezdtem erőteljesebben felhúzni, a fejlámpám fényében csak azt láttam, hogy a hal farka kicsapódik a vízből, s a mellettem levő vízparti fa gyökérzete felé indul mint a gőzmozdony. Ott a nagyjából 3-as mélység szövevényes gyökérzete közt aztán eldőlt a csata sorsa. Én kimelegedve, torokban dobogó szívvel elszakadt zsinóromat nézve hitetlenkedve lerogyva a széken, a győztes harcsa meg elégedetten pihen a gyökerek közt. Vigyorog. El tudom képzelni, hogy most is vigyorog. Nem tudom mekkora lehetett, hisz nem láttam valójában.

Gyűrűs tuskógomba, avagy őszi csoport, vagy egyszerűen csak potypilka

S van hogy késik a botok bedobása, hisz az erdő gombával kedveskedik, s ezt oly sokszor teszi ezen az őszön, hogy igencsak elkényeztetve érezheti magát az, ki nyitott szemmel járja az erdőt, s nem csak néz, de lát is..

Szépséges

Van olyan este, hogy bucók hada lepi el a környéket. Esély sincs mást fogni. Az ember próbálkozik. Mindig valami máson töri a fejet. Legközelebb élő kis 4-5 centis keszegekkel tettem próbát. Volt hogy a menyus csak az élő kishalas cuccra éhezett meg. Még sötétedés előtt rávetették magukat a menyusok egykor. Méghogy csak dögevő... Ugyan már!!! Viszont ezúttal nem menyusok jöttek, de nem bánkódtam, hiszen bebizonyosodott, hogy akár 7 méter mélyen, de élnek még facagányos sügérek Szigetközben. Hármat is fogtam...

Pöpec kis csíkos

Beindul az élet, amire vágyhat egy olyan horgász, aki a folyópartokat járja, s varja azt, hogy hűljön az idő a víz. S megtörténik. A bevetett bot spiccén pucéran árválkodó megtört zöldellő patron nagyot rándul a sötétben, majd megteszi ezt párszor, majd görbülve mutat irányt a folyó medre felé. A bevágás inkább csak határozottabb beemeléssé szelídül, s visszarúg valami a szerelék végéről. A fejlámpa halvány fényében sikamlós test körvonalai sejlenek fel a víz színén, alig fél méter alatti édesvízi tőkehal bámul rám félig tátott szájjal...

Menyuci

Egy reggel a Mosonin kinéztem egy visszaforgót, vízre hajló fák ölében. Itt bizonyost eséllyel dobhatok csukára. S a gondolat végén halkan csobbant is a wobbler a vízben, majd ahogy lassan belehúztam, elhalványuló kontúrral tört a mély felé. A kövezés széléhez érve, a wobbler lassan elindult a bot spicce felé, s ekkor egy hatalmas árny tört utána, a wobbler ahogy elérte a felszínt, kinyílt egy fogakkal teli száj, s rácsapott.....

Elvétette. Mellényúlt, s combvastagságú test fordult alá a mélybe. Csalódtunk mindketten. Ő a reggelijében, én  fogás reményében. Miért mindig a nagyok mennek, kerülnek el? Egy centin múlott. Talán majd legközelebb. Hiába maradtam ott egy fél órát, s különféle csalikkal szűrtem tovább a vizet, a nagy csuka óvatos maradt, s nem kockáztatott több támadást.

Egy kedves blogíró barátom a minap arról tájékoztatott, hogy alsó Szigetközben talált egy csatornát és elég sok benne a csuka, igaz nem nagyok, de élvezetes órákat tölthet el ott a pergetésre vállalkozó horgász. A közös pergetést ezidáig nem sikerült összehangolnunk, így az útmutatása alapján egyedül vágtam neki az időközben közel egy órás időtartamúra szűkült pergetésnek. Lerottyanó, de még jelen levő növényzet, töklevél, parti nád nehezítette a csali vontatását, egyben adott rejteket a meg nagy tömegekben jelen levő kishalaknak, s reményeim szerint csukáknak is. Próbáltam kis wobblert, körforgót, de csak egy sügér lekísérésem volt. Aztán csalicsere után megtört a jég és egy ifjú harcos csuka durrant rá a műcsalira. Nagyon élveztem, hiszen a letisztult vízben láttam a támadás villámgyors mozzanatát, s a csuka küzdelmét. 

Csuku a csatiból

Jövőre remélem jobb erőben lesz, szabadon engedtem. S a csuka elindult a csatornán felfelé, amely hasonlított egy országútra. Barnára rothadt növényzet, száradó nád, falevelek kísérik tovább a november országútján....

Kövek mellől támadt a Mosoni kroki...

Kelt: 2017. év Enyészet havának 5.-ik napján

Csend van, hallgatag, csak az ősz kopogtat

Nehezen, elnyújtva pirkad. Nem akaródzik felkelnie az ásítozó, sokáig nyújtózkodó napnak. Ólomszürke súlyos ruháját rendszerint itt hagyja az éjjel, s fázósan takarózik ajándék ködpaplanjába a túlpart. Nehéz cseppek görbítik  föld felé a pókháló szálait, s fura csend ücsörög egy ideje a tájon. A pók elgémberedett tagokkal sajnálkozik. Lassan, nagyon lassan szárítja fel a nap sugara az itt felejtett harmatot. Megritkultak a madárrajok is. Eltűntek rég a fecskék, küszvágó csér sem köröz már a víz felett. A kórus, amelyet a nyár karmestere vezényelt az erdőkön mezőkön, úgy tűnik jó ideje szétszéledt. A zenekar is összepakolt. A nótázó madarak nyári éneke emlékké foszlott rég, a dalok csodás dallamait hamarost varjak éktelen károgása váltja fel. Komor hangjegyeik fekete szárnyakon szállnak majd az ég felé.

Úgy vélem, minden évszak egy meghatározható alakot ölt. Az ősz is. Mint egy mesterember, hasonlóan akár a kártyalapokon. Az ősz az én szememben egy festőművész! Festékes ruhában spalettával hóna alatt vígan, fütyörészve jár. Munkája napról-napra élénkebb színben mutatja az erdőket. Sietnie kell, mielőtt a szél és az eső levetkőzteti a fákat, időben meg kell lennie a munkával, mielőtt elfogy a festővászon. Oda fent a Tátra helyei cukorsüveg sipkát húztak már. Épp ezért rohan folyton. Bokáig érő seszínű köpönyege meg-meglibben léptei ütemére. Nem igen tudok vele szót váltani. Egy alkalommal sikerült, de csak egy kérdésre adott időt, válaszát pedig menetből foghegy végről vetette elém: -"Mit is mondhatnék? Ott van minden gondolatom a szemed előtt! Nézz szét, s tudj bennük olvasni!"

Igaza van. Felesleges is kérdezzem. Keze nyomát otthagyja a folyókon, a mezőkön, erdőkön, a városokban és falvakban is egyaránt....
S hallani olykor a sanzont, melyet vígan fütyörész az erdőn, hallani, hogy öles léptekkel rebben a dallam a völgyön át.

Ott áll a csuka a zsombék szélén lesben

Esténként a Duna fodroktól mentes tiszta vizében, a hold vigyorgó arcában önnön másában gyönyörködik . Eközben szellő se rebben, s ő elégedett vigyorral a képén halovány pilácsot tart a túlparti sűrű lombok felett. A csillagok csak messziről hunyorognak az éjjeli fényben, elhomályosuló ragyogással. Fázósan borzolja tollait a bagoly a hold fényében fürödve, s lassú lépteit hirtelen óvatosra veszi a róka a bozótban. Zörren az avar. Rozsdabarna szőnyege elrejti az erdei egeret, aki makkot gyűjt télire. Érzi ő is a változást.

Ősz. Hát itt van. Mindig akkor érkezik, amikor megjelennek az első gesztenyesütő asszonyok. Parázs felől száll fel a gesztenyehéj fanyar füstje.  A sült gesztenye illata bejárja a város kis utcáit, benéz minden kis sikátorba is jelezve, hogy megérkezett. Milyen hangulata van ennek. Több helyen fázós kis házikók kéménye áll munkába, még mielőtt a nap szégyenlősen elrejtené halovány narancsszín arcát az Alpok láncolata mögött. Jellegzetes a füst szaga, s vékony lepelként megül a háztetők felett ezüstszürkén. A lehulló dió nagyot koppan a földön, ez félreérthetetlen sugallat. Megérkezett.

Emlékszem nagymamám kis házára. Ott foglalt helyet, a Sajó völgyében majd nyolcszáz éve meglapuló kis gömöri városkában. Milyen morcosnak tűnt a kertje a nyár után. Nehéz köd takarta el szemeink elől a kert végét. Esett, s a nyirkos falevelek mellett ott lapultak a lehullott diók. Gyerekként hogy tudtam örülni a diószedésnek! Mikor a barna falevelek között megláttam pár szem diót! Mindig eszembe jut a kis kert, ahogy őszbe csavarodott. A kályha melege, a lobogó tűz a pattogó fa. Az ablakon át néztük a szélben táncra perdülő falevelek parádéját.... Emlékek, képek.

Az este hirtelen sötét lesz, s fázós eső szitál az avarra. Ott elmotoz a sün is kicsinykét, mielőtt nyugovóra tér. Madár se hangzik. A szürke égbolt hallgatag ajka esőre hajlik. Csend. S halk kopogás. Ütemes. S lassan víztől nehezednek a fák. Nincs ebben semmi különös, csak az ősz kopogtat.

Estkép

A gyapjas tintagomba is megtalálja az utat

Az eső megnövesztette a fehér tarlógombát is

Kelt: 2017. Év Magvető havának 8.-ik napján

Térdig tavasz, azaz halak medvehagymában

Egy pillanatnak tűnt csupán. Mintha itt se lett volna, úgy eltűnt. A kikelet úgy eltakarította a tél utolsó maradékát is, hogy nyoma sem maradt sehol, csupán az emlékezetben. Történelemmé formálódott. A természet olyan varázslatot mutatott, amelyre évről-évre rácsodálkozom. Először a hóvirágok tenger serege színezte fehérre az erdőt, majd megjelent a gólyahír is. Aztán medvehagyma bújt elő a száraz avar alól, s a hajlatokban ibolya kéklett szelíden. Közben zöldellni kezdett a folyóparti fűzes. Nem sokkal később barkát fésült ki a szél a fűzek frizurájából. Magában hordozta a tavasz a megújulást, az újrakezdést, a reményt!

Ekkor már a folyóparton talált némelyik este. A víz még nem heverte ki teljesen a január kettős csapását. A vastag jeget, s azt a több száz kormoránt, amely itt "vendégeskedett" a Mosoni-Dunán majd egy hónapig. Ez meg is látszott. A korábbi évek tapasztalataival ellentétben igencsak ritkaságszámba ment a kapás, s a halfogás nem csak nálam, hanem az ismerős horgásztársaimnál is. 

Fázós márciusi bodri

Eljött egy kora este, amikor leesett az állam. A Mosoni-Duna túlpartján egy kisszerszámos halász (táplis) egy óra kitartó hálóhúzogatás alatt kivarázsolt egy négy kilós folyami tőpontyot, valamint öt darab kiló feletti paducot az alig másfeles part menti sávból. Elképesztő. Persze a természetes vizeken tavaly január elsejétől betiltották a halászatot. Aha. Persze. Ja. Öreg vagyok én már papagájnak......Bohócnak meg mégúgy. Annyi mindennel tömik az emberek fejét, hogy hihetetlen, kihasználva azt, hogy az írott szóra sokan még mindig úgy tekintenek, mint valami megdönthetetlen szent és sérthetetlen dologra. Csak azért mert valaki leír valamit, terjeszti, még nem feltétlenül biztos hogy igaz.....

Kisdomi

Horoggal viszont megfoghatatlanok voltak a halak, akkor is, mikor 14-es előkével, 14-es horoggal, 2 grammos úszóval, etetve, finoman úsztatva, pinkivel, csontival próbálkoztam egy visszaforgóban, méteres, másfeles, kettőhuszas mélységben, változtatva az ereszték hosszán. Pár nap múlva sem sikerült néhány csoffadék kis keszegen, kisdomolykón kívül mást fogni. Persze a tavakra járó "sporik" büszkén pöffeszkedve meséltek a napi több darab kifogott pontyaikról, ám engem nagyon nem hozott lázba a mutatvány. Többre becsültem azt a néhány vadvízi keszeget, hisz nekem azok okoztak élményt, mellesleg pediglen a folyó adta az örömöt, nem a "tógazda"! Igaz, én a folyón ritkábban is látok pontyot. Lényegesen kevesebbszer. Hanem aztán rá kellett döbbenjek, a folyón is megváltozott a helyzet....

Medvehagyma, amerre látok

A hónap közepén a Mosoni-Duna egy másik szakaszán próbálkoztam az első hirtelen enyhülés idején, egy fenekezővel feederkosárral etetve, illetve egy sima tányérólmos márnahurkos szerelékkel. Fura a Mosoni-Duna. Alig ötszáz méterrel voltam lejebb, s teljesen más környezet fogadott. Lassú, alig folyó víz, szélesebb vaskosabb szakasz, mederközépen gyorsabb víz. Másfeles, egyhetvenes mély vízben olyan kapásaim voltak, hogy csak kamilláztam. Hirtelen nagy és erőteljes odahúzások, s ment a bevágás, ám luft, és luft. Kezdtem bepöccenni. Az ólmos fenekező egy vastaggilisztát kapott a horogra, az etetőkosaras pedig két szem csemegekukoricát. Ahogy nehezedett a délután, apró csipegetős kapás jelentkezett gilisztára. Bevágás, és két perc múlva már a merítőben pihegett a folyami pikkelyes alig két kilós pontyocska. Egy óra múlva jött a társa, igaz, ő a csemegekukoricára éhezett meg, s súlyban is húsz dekával kevesebb volt a társánál. Örültem, hogy aznap mindkét botom kivette a részét a munkából. Na ide lejövök másnap is, fogadkoztam magamban.

Idei első pontyom a Mosoniból

Nem sokkal később egy óra múlva jött a második

Áradó Mosoni

Ember tervez..... Ám aki folyón horgászik, tudhatja, hogy nincs két egyforma nap. Az enyhülés megfonnyasztotta az Alpok hegyeit, s az esőzések segítségével meghízlalta Szigetköz folyóit. A Lajta egy pillanat alatt jócskán meglöttyent, elérte az első fokú készültségi szintet, s a Mosoni-Duna ennek következtében megsárgult, megnőtt, s tele lett uszadékkal, horgászhatatlanná téve azt. Mivel tavakra nem járok, oda jegyet sem veszek, így beszűkültek a lehetőségeim. Most lenne jó viszont a Balatonon horgászni. Az viszont nincs itt, s idő és lehetőség sem adott arra, hogy leruccanjak. Arra ott lesz az április vége....Azzal kell beérni, ami van. Meg kell keresni a lehetőséget, ami itt lehet a lábam előtt. Ez az egyik alapelv itt Szigetben. Keresni kell a helyeket, a halakat, az utóbbi időben sajnos már a keszeget is. Gyorsan lefuttattam a "biowinchesteren" a szóba jöhető helyeket így árvíz idején, s meg is találtam a megoldást. Örömömben dúdolni kezdtem a Pokolgép egyik feledhetetlen számát: "Tökfej, nem leszek, van belőlük elég...."

Tudtam, hogy Kisbodakon a Kristóf-híd megfogja a vizet, a felette levő ágrendszer pedig többnyire meghorgászható, ha be lehet jutni. Ám most nem lehetett..... 

Na itt se megyek át kocsival

De jó lenne a két sodor közt horgászni....

Szépen kijött a víz a partra

Nem messze a híd felett kinéztem egy helyet, ahol többször horgásztam már. A víz itt is kint volt egy kicsit a parton, de lassú volt és látszólag uszadékmentes. Lesz ami lesz, bedobtam. Miközben lassan öregedni kezdett a délután, pár csokor medvehagymát gyűjtöttem otthonra, amelyek olyan mennyiségben nőttek az ártéri erdőben, hogy zöld szőnyeggé varázsolták a pár nappal azelőtt még fakó avar alkotta aljzatot. Éppen befejeztem a szüretet, mikor szemem sarkából azt láttam, mintha a jobboldali botomat megütötte volna valami. Hirtelen ott teremtem a bot mellett, leguggolva, s akkor érkezett a második ütés. Határozott kapás a vastaggilisztára. Vajon ki lesz az elkövető?-gondolkodtam, mikor erőteljesen meghajolt a botspicc. A bevágás nem is váratott magára, s éreztem, rúg valami a bot végén. Hamar partra segítettem egy csodaszép majdnem kilós szép színezetű márciusi menyhalat! Aznap nem sikerült több kapást kisajtoljak a helyből, de ezt akkor nem bántam.

Méghogy csak novemberben-decemberben fogható...na persze, hiszi a piszi!

Egy kis idő múlva hirtelen berobbant a kikelet. A vizek visszább húzódtak, s egyszer csak zöld lett minden. A madarak szenzációs koncerteket adtak, a vadak is megsokasodtak az erdők alján, mókusok ugráltak vidáman a fák ágain, szürkületkor pedig bőregerek csináltak álkapásokat a bevetett botokon. Bagoly suhant át a víz felett, s a mezőkön kecsesen emelgette hosszú lábait a gólya. Nosza, próbálkozni kell, hátha harcsa is akad a horogra. Egy kiváló helyet próbáltam, vízparton nőtt fűz vízben összegubancolt gyökérzete mellett, ahol majd két méteres a víz, s a folyó is rendkívül megszűkül és mederközépen gyorsul. A sötétedés negyed órájában két hatalmas ütés érkezett az öreg de megbízható Germina üvegbotra, amely nem egy jobb harcsát partra támogatott a léte során. A bevágás viszont nem hozott sikert, a horogról lepucolta a bajszos a vastaggilisztából font öklömnyi csokrot. Na majd máskor talán.

harcsára várva

Gyökérzet elé lógatott csali

Nem kerülhette el a figyelmem a természet ébredése. Udvarló vadkacsák, vadgerlék, az évek óta ugyanott látható szürke gém, a vízre lecsapó küszvágó csér, az éledező, hangosodó békakórus, az őslakos kormoránpár, amely beleillik a környezetbe, s örül hogy megszabadult a télre beköltözött téli rokonoktól. A friss zöld illat, a túlparton óvatosan lépkedő őz, a téli bundát levető foszlott sunyiképű róka...

hullámzó Szivárgó-csatorna

Hajnali keréknyomaim a harmatos réten

Nem is alakulhatott volna szebben a hónap vége, minthogy egy másik helyen próbáljam a nagy sodrás és egy enyhe visszaforgó határán úsztatva a békéshalak megfogását. Csodálatos időben derékig levetkőzve szívtam magamba a nap erejét. S élt a víz. A küszök gyors rángatásokkal tüntették el az úszó vékony narancsszínű antennáját. A mélységet változtatnom kellett. Ekkor kevesebb kapás, ám annál változatosabb volt. Szinte mindegyik halfaj máshogy jelentkezik. A bodorka egy kis csippentést követően lassan lefelé húzza az úszót. A szilvaorrú keszeg éppen egy centit süllyeszt, majd oldalvást indul. A dévér, főleg ha nagyobb, egy pillanatra megtorpantja az úszót a sodrás által történt mozgásában, s lassan a meder közepe felé indul. A paduc két gyors kis rántást követően hirtelen megállítja az úszót. A márna elakadós jellegű kapással mutatja a kis úszón hogy ott van a szeren....és még sorolhatnám. Fontos a gyors bevágás, hiszen hamar odébbáll a pikkelyes, s jót nevet a rozsdás reflexű pecáson.

Domik mindenütt az elsők között érkeznek

Nagyon jó móka az, mikor az ember kiül a folyóra, beetet, s megpróbálja megtippelni, hogy melyik kapást melyik halfaj követte el. Ha sikerült megakasztani, akkor pedig izgalommal várja a horgász azt a pillanatot, amikor bebizonyosodik hogy jól tippelt-e. Na ez az igazi tipp-mix! Ahogy nő a vízparton eltöltött üzemóra, úgy lesz egyre jobb a tipp és a beválás közti arány, bár a száz százalékot sosem éri el, tehát izgalom az marad mindig. Ezen a napon, mikor szinte nyárias volt a délután széles volt a repertoár. Domolykó, küsz, sujtásos küsz, bagolykeszeg, karikakeszeg, szilvaorrú keszeg, bodorka, paduc adta a fogások jó részét. Akadt egy márna is, ám sajna rögtön a kagylópad felé húzott, s az előke ennek áldozatul is esett. Egy csuka is rávetette magát a szerelékre, épp megláttam a kifliben hajló testét, mikor nyeste is a zsinórt. Bezzeg ha lejár a tilalom, eltűnik még a környékről is a piszok....A bodorkák nagy hullámokban érkeztek, ívásra készülnek, hiszen mind kerek hassal dorozsmásan kerültek horogvégre. Legnagyobb közülük 23 centis és 275 grammos volt. 

Dorozsmás vésettajkú

Noha a paduc ívási ideje későbbre datálódik, a kifogott 30 centis példány nászruhás, dorozsmás volt, folyt belőle a tej, holott még csak március vége felé járt a naptár. Az erdőket betöltötte a medvehagyma fokhagymára emlékeztető illata, a fák lombokat kezdtek növeszteni, a sás megzöldült a part mentén, s a madarak élénk részeivé váltak a természetnek. Térdig tavaszban, kacag a kikelet.

Kelt: 2017. év Szelek havának 7.-ik napján

"Nem vagyok más, csak egy énekes..."

Noha a pacsirták egymást túlharsogva kapcsolódnak be a március eleji dalversenybe, nehezen nyer teret a kikelet. Ahogy én láttam, a nádas sűrű torzsái közt sunyin megbújt még a február maradéka, a gnóm formává torzult aszott, vigyorgó koszlott jégdarab. Felette a szél előszeretettel fésülgette a száraz nádast, miközben veresre rajzolta arcomon a mosolyt. A vizek népe lassan tért magához a téli lustaságból. Nem múlt el nyomtalanul az elmúlt téli szezon, hajnalonta még dér fehérlett a földeken, de madárdal tette mégis mosolygóssá a nap kezdetét.

A természet nagy úr, s kiszolgáltatott neki minden élőlény, mégha ezt az emberek az utóbbi évtizedekben el is feledték. A január vasmarka oly jégpáncélt húzott a folyókra, amelyre rég nem volt példa. Felkészületlenül érte a tél azt a kis holtágat is, amelyet tavaly fedeztem fel Szigetköz egyik hullámterében, mélyen az erdők közt megbújva. Jégveszte után szemlélődtem, s a kora tavaszi szél könnyesre simogatta a szemem. A holtág halai nagy árat fizettek a télnek. A jég alatt elfogyott az oxigén. Jó negyven méteren harminc ponty, két csuka, sügerek, törpeharcsák oszló tetemei ontották az elmúlás rothadó szagát....
S az erdő, mintha gyászolná az eltávozottakat, fehérbe borult a hóvirágtól....

Ahol egy rossz lépés tízezrekbe kerül....

Néhány kilométerrel arrébb egy élő kis éren próbálkoztam megszólítani a vizek népét. Némi etetés, remény, finom szerelék, s apró halak. Bodorka, vörösszárnyú, domolykó, sügér.... Élt a víz. 

Pici cseppúszó és a bolo

Jó érzés volt úsztatni, látni, ahogy az aprócska úszó megremeg, megmerül néhány millimétert, vagy a sodrás vezette útja során megtorpan, irányt vált, majd elmerül. Könnyed kis csuklómozdulat és már lágyan remeg is a bot, spicce éppen hajlik, s lubickol a néhány fokos vízben a kis keszeg. 

Darabosabb veresszárnyú

A félénk bodorka

Negyedik sügér aznap...

Jó volt a domolykó szaporulat

Szeretek keszegezni, mégha kishalakról is van szó, kiváló lehetőség arra, hogy az ember tesztelje a felszerelését, tapasztalatokat gyűjtsön, esetleg versenyre készüljön. Élvezetes elfoglaltság nem utolsó sorban. Sosem lehet megunni. Mennem kéne. No még egy utolsó úsztatás. Apró kapás, ám a hal nincs meg. Ismerős a szitu. Még egy utolsó..... az utolsó utáni utolsó előtti, ha nem lesz hal, tényleg pakolok. Enyhén megtorpan a sodráshoz képest, majd megmerül az úszó. Bevágok. Megáll a bot, majd a spicce indul vissza a víz felé. Megreccsen az orsó, a tolóhullámok mennek a zsombék felé, kissé megpróbálom ellent tartani, de a 12-es előke pont csomónál szakad. Teszt.... Többet nem kötök 16-os alatt ezen a vizen. Főleg ebből a fajtából. Még látom, hogy a zsombékba tör valami, ott pocsol egy kicsit, hogy megremeg a nádas. Ez bizony ponty lehetett. Hogy kacaghat most rajtam. Hogy túljárt a lúzer pecás eszén aki cérnával akart kötélhúzó versenyt nyerni..... Tényleg hazapakolok.

Aztán ismét  eljöttek az esték. Volt didergős, télre emlékeztető, s volt pulóveres igazi áprilisi is, így március elején. Néhol loccsant a hal a szürkületben, jelezve, ébredeznek már a vizek lakói. S valóban, a botok spiccén vendégeskedő fénypatronok meg-megrezzentek olykor, s mutatták, valaki szöszmötöl odalent.

A márciusi estében jellegzetes hanggal suhant a bot. Spicce enyhén görbülve, meg-meghajolva jelezte hogy hal küzd a horgon. A finomra állított fék néha megreccsent, bár nem volt a hal akkora méretű, hogy komolyabb munkára fogja a szerkezetet, mégis jó volt hallani a hangját. S jó volt kézbe fogni a menyhalat, olyan szakaszról, amelyet heteken át több száz kormorán fosztogatott januárban. Mégsem tudták elkapni. Nekem sikerült. Igazi túlélő. Legyen is az, a fotó után is. Amúgy sem tartanám meg, vékony mint a nádszál, s nálam 35 cm alatt amúgy sem marad menyus....

Márciusi ifjú menyhal

S jött egy este, mikor szemmel látható volt amint bukik a márna. Kellett egy kis idő míg sötétbe mélyült az este, akkor, csakis akkor beindult a mutatvány. A Mosoni márnák nem önakasztósak. Gyorsak, ravaszak, életrevalóak. Nem székben tespedő peca két feles és sör mellett a kézre kerítésük. Két gyors ütés után ha nincs bevágás, bizony a horgász csak az üresre pucolt horgát lesheti amint kihúzza a vízből. Miközben a víz alatt pukkadoznak a márnák a kacagástól, amely végigfut a folyón kilométerekre....

Egy apró kis rezdülés, ám ekkor a bot mögött guggolva várom a folytatást, s kezem óvatosan a botnyélen pihen, készen arra, hogy egy gyors mozdulattal letörölje a sajtevő arcáról a vigyort. Két gyors kis ütés, és zenél is a szélben a feszes zsinór, meg-megreccsen az orsó fékje. A márna, igaz, ifjonc még, de egy fotó erejére kint pislog a parton. Küldd el nagyanyádat kiskomám! Egy pillanat alatt eltűnnek körvonalai a vízben ahogy szabadon engedem.

Színek

Nem is gondoltam hogy szót fogad. Mire eszmélek, a botom spicce kétszer szinte a víz színéig hajol, noha 45°-ban van felállítva. A bevágás félúton megáll, majd indul a botspicc felfele kissé. Jajj csak arra ne! Egy gondolat, de az évek óta horoggyűjtő szenvedélyéről hírhedt víz alatt tespedő fatörzs alatt húz a hal, majd egy fatörzsön pihenő kagyló jóvoltából megadja magát a 18-as előke... No most aztán már vigyorog a vizek népe rendesen!

Majd felnő...

Két napra rá újfent pecára énekeltek ki otthonról a madarak. A menetrend most sem volt más, sötétedés, a túlparton szomjazva a parthoz leereszkedő vaddisznók, majd csend, aztán.......kapás, kapás, kapás. A márnák mintha iskolában lettek volna, az idegeimen gyakorlatoztak, s jelesre vizsgáztak sokszor, hiszen úgy lelopták a csalit a horogról, ahogy az a tantervükben előre megíratott. A csontira rá sem hederítettek. A sajtkockát kinevették, a bolti vastag gilisztától pedig már a hasukat fogták könnyezve. Csak egy, csak egy legény volt talpon a vizekben, amely komollyá tette őket. A vaskos harmatgiliszta. Igaz, gyorsan lecuppantották a horogról ha az volt a feladatuk.

Mint minden iskolában, itt is akadt rossz tanuló, ki nem szívta magába a tudományokat. Két rövid húzást követően a bot néma maradt. Egy percet vártam még, hátha történik valami, de semmi nem utalt arra, hogy van még csali a horgon. A botot megemeltem. Ebben a pillanatban valami elindult. Rugott szépen, majd balra fel a sodrással szemben meglódult a hal, megreccsentve az orsó fékjét is. Nosza! Hát te meg ráfeküdtél a horogra? Netán a téli lustaság miatt ahogy felszippantottad a meder aljáról, el is aludtál rajta? Bizonyos, hogy ez történt. S ez lett a hal veszte. A hideg hat fokos vízben hamar vége lett a harcnak, a halat még a rettegett akadó, a fatörzs előtt megállítottam, majd hamar a part közelébe húztam. Hivatalból még kétszer nekiindult, de vérszegény próbálkozások voltak ezek. A márna megadta magát. A parton szembesültem azzal, hogy szegény pára mélyre nyelt, s nagyon erősen vérzett. Mivel néhány centivel csak, de méreten felüli volt, így áldozata nem volt hiábavaló, a gasztronómia oltárára került. Egy bagoly szemben a túlparti fán mély hangon játszotta számára az utolsó, búcsúzó akkordokat..

A szóló és a basszusgitár

Kint az estékben. Őszi hűvösben, téli zord hidegben, a pislákoló tavaszban két bot spicce a hold felé mutat. A damil pedig zeng a márciusi szélben. A botok mint két gitár, s mögöttük a horgász. Eképpen áll össze a rockzenekar:

"Van két gitáros, ők tudják ezt játszani!

Hallgatom, a gitár szót,
 és ráhangolom magam!

Nem vagyok más, csak egy énekes!

Ebben a rock együttesben!!!!"

(Edda művek Miskolc)

Kelt: 2017. év Kikelet havának 15.-ik napján