Merre hajlanak bús fűzek karjai

Keserves. Ahogy rám esteledik, s fogy a remény. Fogy. Mint a buksza tartalma a hónap vége felé. Csak a Teremtő látja hány és hány este, szinte mindig más helyen talál rám az este, sajtképével vigyorog rám a hold, s ott gubbasztok a parton hajlott háttal. Hol kisebb, hol nagyobb folyó partján, ágvízen, torkolatnál, zárás alatt, zúgó mellett, magas parton, kövezésen, vagy csak épp egy erdő mélyén a fák alatt. A fák. Fűzek, melyek csendesen hajlanak fáradt ágaikkal a folyók szélvizeire, lágyan simogatva ujjaikkal a tovarohanó hűs habokat.

Reményekkel telve érkezem rendszerint. Hogy na majd most. Most aztán belenyúlok a tutiba. A halak éhesek, alig várják hogy a csalijaim vízbe érjenek. Ebben hiba nincs. Mindig van egy-két éhenkórász, aki a környéken grasszál, s alig várja, hogy a tél közeledtével a kontómra megtölthesse a hasát. A hiba ott van, hogy nem azok az alakok tisztelnek meg jelenlétükkel, akik miatt kicuccolok sokszor. Kifogom. Na nem a halat, hanem a betlis napokat. Akkor épp valamiért nem megy a hal. Előző napról, sőt az azt követő napokról is legendákat mesélnek, innen-onnan hogy habosra izzadt hattal nem győzték a halat fogni. Ilyenkor mindig felizzik a remény, s a kedvező hírek hallatán a következő nap a folyó partján talál. S mi vár? Na nem a tutkeráj!!!

Reggelizni akart ez a bicska

Aki folyón horgászik, az ne válogasson, az a jussa, ami épp az orra elé kerül. S ha etetés nélkül, csupán haldarabbal, vagy vastag gilisztával csalizva teszek próbát, bízzam a folyóra, kinek tetszik a csali. Valakinek mindig. Lehet kishal, de akár nagy is. Sosem tudni. Más mint egy telepített tavon....

Egy este kiültem. Egyedül szeretek a legjobban horgászni. Csendben, szabadon járhatnak a gondolataim. Pedig nem veszélytelen. A minap hallottam, hogy egy idősebb horgász a parton cserkelt, s egyszer csak megnyílt alatta a föld, hónaljig el is tűnt benne. Kiderült, egy hódüreg szakadt be alatta. Amikor mesélt róla, meg a lábát is megtapogatta közben, hogy mennyire megütötte, s hány napig sajgott utána. "-Annak a f@..-át faragja hegyesre aki betelepítette!"  -szitkozódott, miközben elmesélte a balesetet. Hát ezért sem veszélytelen egyedül.

Mintha három arany fogát villantaná meg, ettől olyan "krokis"...

Fura volt, hogy az apróbb halak., durbincsok, gébek, bucók nem aktivizálódtak. Csend honolt. Se pöccintés, se loccsanás, semmi nem mutatta azt, hogy a Mosoni-Duna alig 20 méterre szűkült gyorsabb folyású szakaszán két kis visszaforgó környékén valami is életjelet mutatott volna magáról. Menyhalnak bevetett vastag harmatgiliszta tekergett a horgon. Sötétedett. Az első csillagok is kigyúltak a fák koronája felett, ám nyugat felé még halvány volt az égbolt. Egy denevér csinált szellemkapást. Az anyád hétszázát, miért nem repülsz másfelé. Megfigyeltem, az előbúvó bőregerek mindig megnézik közelről a botspiccen zöldellő patront, s eközben neki-nekirepülnek a zsinórnak is. Épp ezen elmélkedtem, mikor félreérthetetlenül bólintott egy kicsit, majd azt követően megindult a víz felszíne felé a botspicc. A bevágás szinte nem is sikerült, a botspicc szinte el se mozdult a helyéről, csak a bot hajlott meg. S már rúgott is. Aztamindenségit, ez komoly játékos lesz. Alig 15 méterre bedobott szerelékemmel megindult, majd megfordult az a valami. Az a "valami" nagyon erős volt. Nem vagyok egy nyámnyila kis horpadt mellű macskajancsi, de össze kellett szedjem magam. Ment a harc. A hal nem nagyon akart feljönni a fenékről. A sodrásban megállt. Kis idő múlva elindult felém, ekkor kezdtem erőteljesebben felhúzni, a fejlámpám fényében csak azt láttam, hogy a hal farka kicsapódik a vízből, s a mellettem levő vízparti fa gyökérzete felé indul mint a gőzmozdony. Ott a nagyjából 3-as mélység szövevényes gyökérzete közt aztán eldőlt a csata sorsa. Én kimelegedve, torokban dobogó szívvel elszakadt zsinóromat nézve hitetlenkedve lerogyva a széken, a győztes harcsa meg elégedetten pihen a gyökerek közt. Vigyorog. El tudom képzelni, hogy most is vigyorog. Nem tudom mekkora lehetett, hisz nem láttam valójában.

Gyűrűs tuskógomba, avagy őszi csoport, vagy egyszerűen csak potypilka

S van hogy késik a botok bedobása, hisz az erdő gombával kedveskedik, s ezt oly sokszor teszi ezen az őszön, hogy igencsak elkényeztetve érezheti magát az, ki nyitott szemmel járja az erdőt, s nem csak néz, de lát is..

Szépséges

Van olyan este, hogy bucók hada lepi el a környéket. Esély sincs mást fogni. Az ember próbálkozik. Mindig valami máson töri a fejet. Legközelebb élő kis 4-5 centis keszegekkel tettem próbát. Volt hogy a menyus csak az élő kishalas cuccra éhezett meg. Még sötétedés előtt rávetették magukat a menyusok egykor. Méghogy csak dögevő... Ugyan már!!! Viszont ezúttal nem menyusok jöttek, de nem bánkódtam, hiszen bebizonyosodott, hogy akár 7 méter mélyen, de élnek még facagányos sügérek Szigetközben. Hármat is fogtam...

Pöpec kis csíkos

Beindul az élet, amire vágyhat egy olyan horgász, aki a folyópartokat járja, s varja azt, hogy hűljön az idő a víz. S megtörténik. A bevetett bot spiccén pucéran árválkodó megtört zöldellő patron nagyot rándul a sötétben, majd megteszi ezt párszor, majd görbülve mutat irányt a folyó medre felé. A bevágás inkább csak határozottabb beemeléssé szelídül, s visszarúg valami a szerelék végéről. A fejlámpa halvány fényében sikamlós test körvonalai sejlenek fel a víz színén, alig fél méter alatti édesvízi tőkehal bámul rám félig tátott szájjal...

Menyuci

Egy reggel a Mosonin kinéztem egy visszaforgót, vízre hajló fák ölében. Itt bizonyost eséllyel dobhatok csukára. S a gondolat végén halkan csobbant is a wobbler a vízben, majd ahogy lassan belehúztam, elhalványuló kontúrral tört a mély felé. A kövezés széléhez érve, a wobbler lassan elindult a bot spicce felé, s ekkor egy hatalmas árny tört utána, a wobbler ahogy elérte a felszínt, kinyílt egy fogakkal teli száj, s rácsapott.....

Elvétette. Mellényúlt, s combvastagságú test fordult alá a mélybe. Csalódtunk mindketten. Ő a reggelijében, én  fogás reményében. Miért mindig a nagyok mennek, kerülnek el? Egy centin múlott. Talán majd legközelebb. Hiába maradtam ott egy fél órát, s különféle csalikkal szűrtem tovább a vizet, a nagy csuka óvatos maradt, s nem kockáztatott több támadást.

Egy kedves blogíró barátom a minap arról tájékoztatott, hogy alsó Szigetközben talált egy csatornát és elég sok benne a csuka, igaz nem nagyok, de élvezetes órákat tölthet el ott a pergetésre vállalkozó horgász. A közös pergetést ezidáig nem sikerült összehangolnunk, így az útmutatása alapján egyedül vágtam neki az időközben közel egy órás időtartamúra szűkült pergetésnek. Lerottyanó, de még jelen levő növényzet, töklevél, parti nád nehezítette a csali vontatását, egyben adott rejteket a meg nagy tömegekben jelen levő kishalaknak, s reményeim szerint csukáknak is. Próbáltam kis wobblert, körforgót, de csak egy sügér lekísérésem volt. Aztán csalicsere után megtört a jég és egy ifjú harcos csuka durrant rá a műcsalira. Nagyon élveztem, hiszen a letisztult vízben láttam a támadás villámgyors mozzanatát, s a csuka küzdelmét. 

Csuku a csatiból

Jövőre remélem jobb erőben lesz, szabadon engedtem. S a csuka elindult a csatornán felfelé, amely hasonlított egy országútra. Barnára rothadt növényzet, száradó nád, falevelek kísérik tovább a november országútján....

Kövek mellől támadt a Mosoni kroki...

Kelt: 2017. év Enyészet havának 5.-ik napján

Hallal és gombával

A hajnali pára hamar elnehezítette a nadrágom, szinte minden bokor, gaz, nád és sás azon dolgozott, hogy valamiképp visszafordítson a vízpart felé tartó utamról. Csepegett a víz a nadrágomból, mire a folyó partjáig átvágtam magam a dús aljnövényzet közepette. Biztos voltam benne, hogy a felkelő nap hamar megszárítja majd a ruhámat. Október volt, bár az időjárást tekintve az ember hihette, hogy szeptember elején jár.

A domolykók viselkedésében már érezhető volt a változás. Voltak szakaszok, ahol egy nyamvadt kapást sem tudtam kicsikarni. Aztán azt hittem rosszul látok. Egy sekély, gázlós részen feketlett a víz tőlük. százával, ha nem ezrével láttam őket egy 150 méteres szakaszon belül. Minden dobás kapás, s a megakasztott domolykó szájából, társaik próbálták kiszedni a műcsalit. Ilyet még nem láttam. Sajna a nagyok csak óvatosan, a kicsik mögött jöttek felém, a csali után, s nem siették el a dolgot, megvárták, amíg az apróbbak előkóstolják a csalit. Persze a ravasz dögök. Belőlük akkor egyet sem sikerült.....

A letisztult vizek kedveztek a csukáknak is, messzebbről meglátták a zsákmányt, s gondolkodás nélkül vetették rá magukat szinte mindenre. A jó időnek köszönhetően rengeteg volt a kishal, s a ragadozók olyan bőséggel találkoztak, amilyenre nem volt példa mostanában. Szinte csak ki kellett nyissák a szájukat ha habzsolni akartak.

Búvóhely bőven akadt. Úgy élt a víz, mint még egész évben soha. itt is, ott is loccsant a vízfelszín, rebbentek a kishalak, bukott a márna. A márna. Az utóbbi években tömegesen volt jelen a kisebb folyókon, most nagyon nehéz méretest fogni belőlük. kicsik is tizedannyian vannak mint két éve. De legalább vannak, s megszínesítik az alkony horgászatait.

Ahogy leszáll az est, beindul a mutatvány. Akárhová is dobtam a csúszóólommal, gilisztacsokorral csalizott hosszú előkés fenekező szerelékem, szinte fél percen belül kapásom volt, s hajlott is a bot spicce, mozdult a patron a víz felé. Nem sok időm volt a csillagokat, s pásztorukat a sárga arcú holdat kémleljem. Észre sem, vettem közben, ahogy a róka elosont a hátam mögött, s egy bagoly is épp a fejem felett vétette el az esti vadászatra kimerészkedett denevért.

Egy visszaforgó mély gödrében feltételeztem halakat. Napnyugtával rá is próbáltam. Erőteljes kapások jelezték, hogy vannak lakók a gödörben, sajnos nem olyan, s nem akkora méretű uszonyosok, mint amelyeket vártam. Télire húzódhattak be a márványtestű ifjoncok. Télire. A meder teljes magasságában ettek. A fenéken, vízközt, s a víz tetején is. Nem kevesen lehettek, hisz folyamatosan támadták a bevetett csalik minden formáját. Odébb is álltam.

A napok múltával lassan elkészült a festmény, melyet az ősz ecsete vitt fel a vászonra, s nekem nem maradt más dolgom, minthogy lássam, s ne csak nézzem, mit is alkotott, s mit is mutat nekem.....

A halak kapókedve nem akart elfogyni. A csukák étvágya változó volt. Voltak időszakok, mikor szinte a műcsalival kocogtathattam az orrukat, arra sem reagáltak, s volt, hogy még az úszó hínárdarabnak is utánafordultak.

Néhányan úgy döntöttek, hogy koptatják kicsit fogukat a műcsalijaimon. Hát uccu neki, sikerült bemutatniuk néhány akrobatikus figurát közben. S csípett még a szúnyog is bőszen októbernek közepén. ilyenre se volt még példa. A denevérek konkurencia nélkül vadászhattak az alkonyban, hisz a fecskék rég elmentek, csivitelésük összeolvadt a nyári emlékeimmel.

Volt hogy le sem jutottam a vízpartra. A természet csodája, ilyenkor ősszel, a bőség, s az előttem mutatkozó élet megtorpanásra kényszerített, s megálltam fotózni, vagy gombát szedni.

Őszi csoport, más néven gyűrűs tuskógomba, a legfinomabb...

Gyapjas kucsmagomba

Vajon csokorral fogad e az erdő? Októberben? Bizonyost, érdemes egy sétát tenni, akár minden nap, mert olyan látványban lehet része az embernek, amilyet otthon, a falak közt nem biztos hogy átélhet.

festmény e táj

csokor az ártérből

Vannak még Szigetközben jobb csukák, ne szégyelljük elengedni a kisebbeket, még ha ütik is a méretet, hisz talán nagyobb eséllyel élhetjük meg azt, hogy néhány év múlva így találkozzunk velük:

S ha kimegy az ember a folyópartra, azon kívül, hogy gyönyörködik annak szépségében, a színekben, esetleg a folyó halaiban, nem ritka, hogy némi élelemre is talál néha......

sárga gévagomba, zsengén igen ízletes

gyűrűs tuskógombából lesz a vacsora

Estében aktív, vacsorára éhes sajtvadász, hamar rálel az ínyencségekre. S van, hogy örömében fel-felugrik, s a holdfény megtörik ilyenkor néhány másodpercre a folyó színén, majd ismét kisimítja azt kerek sajtarcának tükörképe.

Elfogy a nappal, rozsdásodik az erdő is, hirtelen hűl az este, begombolkozva reménnyel várom a fényváltást. S megérte már az is, hogy végignézzek a parton, mert annyi csodát látok most, amellyel betelni sem tudok. S előttem az október, mosolyogva fogad, hallal és gombával....

gesztenyesütés

Kelt: 2017. év Magvető havának 23.-ik napján

Lajta az elfeledett folyó 3. -"Brutalicus"

Az éhség nagy úr. Vitathatatlanul nagy. S bármily fura is, hangja is van. Ezt az utóbbi időben gyakran hallotta a vadász. Egyik napon arra lett figyelmes, hogy a korgó gyomra majd felverte a környéket, minden előjel nélkül akkorát mordult hogy szinte megijedt tőle. Mintha vihar jönne, s az ég alján dübörögne vadul, zord, rohanó sötét fellegektől kísérve. Szégyenlősen megtorpant kissé. -"Vajon meghallotta valaki?" Hallgatózott. Mintha egy belső fogsor marcangolná a gyomrát. Lealjasító, nagyon lealjasító lenne, ha őt, a nagy vadászt valaki korgó gyomorral rajtakapná! Még a gondolatától is irtózott, mintha a hideg is kirázta volna ettől a félelmétől. Nos, mivel a környezetében semmi változást nem tapasztalt, kissé megnyugodva tovább haladt. A hang nem jutott el ezek szerint senki fülébe. Még ez a szerencse. Mit gondolnának róla? Hogy olyan ágrólszakadt szerencsétlenné vált hogy nincs meg a napi betevője? Hova is lenne a világ. Kinek merne eztán a szemébe nézni? Hová lenne a becsülete? Szégyenszemre nem is merne mutatkozni jó ideig senki előtt, az már bizonyos. Megszólnák a társaságban is, hangosan kacarászva közben, összesúgnának a háta mögött. Ez lenne csak a világ csúfsága.....

A nap jócskán vesztett az erejéből, nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti forróságnak, sápadó arcát a horizontról mutatta csak félve. Néha viharos szél borzolt bele a folyóparti nádasba, s ilyenkor a víz tetején gyakran megjelentek az utazók. Így hívta csak magában azt az áradatot, amely mostanában indult hosszú útjára a folyócska hátán. Az utazók színes ruhái messziről látszottak. Némelyek a víz alatt közlekedtek meg-megállva egy-egy víz alatti sziklánál, vízbe szorult fatörzsnél, hogy aztán újult erővel folytassák utolsó útjukat.

A következő időszakban még többen lesznek majd. Ahogy hűl az idő, egyre többen jönnek kézen fogva egymást. Egy-egy esős, szeles nap után szinte a vizet se látni tőlük, annyira ellepnek mindent. A lehulló sárgásbarna falevelek. Ők, a tarka-barka utazók. Kényelmetlen köztük gázolni, ha vadászni kell menni. Bizony kényelmetlen, s nem is túl szerencsés, bár el lehet bújni a falevelek közt, ez kétségtelen, de sosem szerette ezt a módját a zsákmány becserkészésének.

100 km/h erősségű lökések.....

A gyomra megint korogni kezdett. Szinte hascsikarása volt az éhségtől. Két napja nem jutott normális ételhez. Hol van már a nyári bőség? Elillant. Oly hamar történt, egyik napról a másikra. S most ez az érzés mozdította ki kényelmes otthonából. Ott ugyanis nem talált már semmi ehetőt. Nem igen akaródzott előjönni az biztos, de törvényszerű, hogy az éhség előbb utóbb mindig győz a lustaság felett. Nehezére esett útra kelni, mozdítani az izmokat, de nem tehetett mást. A minap még látott egy gólyát. Ott lépkedett a gáton békára, meztelencsigára lesve. Kecses mozdulatokkal, vörös hosszú csőrével bejárta a gátoldalt. Két hete nem jön a gólya se. Hogy hova lett? Elfogyott tán a gátoldalban is a betevő? Vagy más helyen keresgél a hosszúlábú?  Lehet az is hogy elköltözött, s nem jön vissza majd csak kikeletkor.

Malom a Lajtán

Aztán ott voltak a mindig elegáns frakkban csivitelő fecskék. Gyakorta szinte a vízfelszínt súrolva kapkodták el az apróbb rovarokat, vízipókokat. A malomban lakott néhány család. Ismerte is mind, a fiatalokat is. Egyik nap aztán a rokonokkal összegyűltek, megigazgatták fekete-fehér frakkjukat, s egy szemvillanás alatt eltűntek. Még csak nem is köszöntek senkinek. Hát szép öltözetükhöz képest mégsem olyan jól neveltek. Fura volt a csend utánuk. Megszokott volt a jelenlétük. Hiányuk most  több mint nyomasztó. S ezen apró jelek mutatták a változást. Viszont jelen esetben az éhség az, ami lekötötte minden gondolatát, így elhessegette hamar ezen részleteket, melyek az idő kerekének mozgását, a változást jelezték, amit ekkor még oly kevesen vették észre...

A folyó nádas zsombékos partja néhol kis öblöcskéket rejtett, ahová vaddisznók jártak fürdeni a fülledt napokon. Hatalmas vadkanok, kocák a malacaikkal, amelyek önfeledten pocsoltak a hűsítő iszappal kevert vízben. Néhol látni lehetett nyomaikat, kifeküdt gaz, szétdúlt nádas, összetaposott növényzet, mély nyomok. Mostanában a vaddisznók ritkábban jártak erre. Nem akaródzott belemerülni az egyre hűlő vízbe. Hajnalonta összebújva ébresztette a malacokat a nap a vackukban, hisz a pirkadat hidege egymáshoz szorította őket. Nem mindig akaródzott lejönniük fürdeni.

Néha dermedten megriadt a hangtól, amelyet oly régen hallott már. Talán az elmúlt évben lehetett rá példa utoljára. Ilyenkor a nádas mellé bújt ijedtében, s csak nagy sokára mert előjönni ismét. Egyszer látta is honnan jön az a hang, amelybe belerettent a környék, s egy pillanatra ledermedt tőle mindenki, aki hallotta. Egy hatalmas szarvasbika állt a pirkadat ködében, s vastag párát kilehelve, vérben forgó kidülledt szemekkel agancsos fejét hátrafeszítve bőgött. Agancsáról itt-ott moha és száraz gally csüngött. A hangra beleremegett a vízfelszín is. A szarvas hatalmas teste megrándult mielőtt lépett néhányat a nádas felé, majd óvatos, ám fenséges léptekkel lassan eltűnt. Csakhamar elcsendesült minden.

Miután megnyugodott, eszébe jutott, hogy enni kéne valamit. A szarvas már nem volt a közelben. Elhaladt néhány part menti nádfal, zsombék előtt, megvizsgált néhány vízre hajló bokrot és fát, alaposan benézett alájuk, de semmi érdemlegest nem talált. Idén a vadszeder is megjárta. A forró nyári napok keményre töppesztették az amúgy ízletes sötét gyümölcsszemeket, így a szüret elmaradt. A gyalogszeder mutatott még némi életjelet, de a sűrű galagonya és burjánzó ciher miatt szinte észrevétlen maradt az a néhány kékes hamvas gyümölcs, amely éppen túlélte az augusztust.

tipikus Lajta kanyar

Találni kell valamit, mert az éhség lassan elviselhetetlen lesz. Hallotta a társaitól, hogy sok furcsaság történik manapság. Néha mintha egy testesebb falat kerülne valaki orra elé, s amint a vadász ráveti magát a vélt zsákmányra, uzsgyi, gyorsan el is siet vele, mintha irigységből féltené, vagy nem akarná megosztani mással a drágán megszerzett falatot. Egyesek fura menekülést véltek felfedezni olykor, ám megoszlottak a vélemények ezen beszámolókkal kapcsolatban. Rémhírek, komikum, tragédia, bohózat. Ki-ki ahogy hallotta, s továbbadta megtoldva, kiszínezve a fél füllel hallottakat, a fél szemmel látottakat.

Ilyen időket élünk. Ki megragad valamit, azonnal viszi. Önzőnek kéne lenni? Ősi ösztönöktől vezérelve, senkivel sem osztozkodni? Meglehet. Jobb ha senki nem tudja hol vannak az igazán jó vadászterületek. Senki más nem részesül a remélt gazdag zsákmányból. Amúgy is egyedül szeretett vadászni egy ideje, hát próba szerencse. Hallomásból tudott ezekről a félresikerült vadászatokról valamit, hogy néhány esetben a vádásznak is nyoma veszett a zsákmánynak együtt, de hitte is, meg nem is az erről szóló kósza pletykákat. Elhessegette ezeket a sötét kételyeket. Miután rendezte gondolatait, lassan elindult felfelé a folyón sodrás ellenében.

A nap már csak a fák ágai közül leste a folyót, s annak túlpartját. Azt is alig látta csak. A nádas felőli oldalt a sugara néhány perce el is hagyta. Ez a legjobb időszak a vadászatra! Ha úgy alakul, még halat is lehet fogni, vagy bármi mást! Gyorsnak kell lenni, határozottnak. A helyzet az, hogy útközben több társával is találkozott, kik szintén vadászni indultak. Nem tetszett a társaság, zajosan csörtettek, s csak az nem vette észre őket, aki befogta szemét, s fülét. -"A fene essen belétek, nem lehet így vadászni, ilyen kísérettel, bohó, féktelen ricsajozó fiatalokkal!" -gondolta, majd elvált a társulattól, s magányosan hosszú léptekkel nekiiramodott. A folyó két kanyarral lejjebbi szakaszán hagyta alkalmi vadászpartnereit. Idáig már nem hallatszott el a jelenlétük. Végre egyedül maradt. Nagyjából kétszáz méternyire egy ideális helyet talált búvóhelynek. Egy vízre hajló bokor törte meg az áramlást, mellette nádas, s a túlparton is vaskos növényzet vetett árnyékot a partszélre. A legígéretesebb. Csak nehogy a korgó gyomra elárulja. Akkor lőttek mindennek. Szinte belevésődött az ettől való rettegés. A csend mázsás súllyal nehezedett rá. Valami mozdult a folyóparton a víz fenekén. Óvatosan szemügyre vette a mocorgót, s lassan körvonalazódott benne egy rák formája, amely inkább hasonló volt egy ágas bogas valamire, mintsem élőlényre.

Milyen finom is a rák. Az utóbbi időben rettenetesen elszaporodtak. Jó lenne fogni belőlük, ám gyerekkorában oly sokat falatozott belőlük, hogy inkább valami másra, ízletesebbre vágyott. Esetleg ha nem adódik más talán ráfanyalodik az ollósokra, de azért meg nem olyan rossz a helyzet hogy rákot egyen megint. Kedve se volt a kövek közé befaroló az ollójával ügyesen védekező rák után kotorászni.

sokan vannak

A víz enyhén opálosan szállította a faleveleket, a part menti sás meg-meghajlott az alkony fuvallatának engedve. A kabócák elkezdték esti koncertjükre való hangolásukat, s egy-egy denevér próbálta átvenni az elköltözött fecskék szerepét. Elhelyezkedett a bokor alatt, s mozdulatlanul konstatálta, hogy végre minden rendben. Nos, sikerült lest foglalni, senki nem vesz tudomást róla. A rák se foglalkozott már vele, egy elpusztult küsz darabjait szeletelgette akkurátusan ollóival. Ma talán összejön a vacsorára való!

Néhány perc múlva, ahogy meglapult a bokor tövében, s szinte láthatatlanná vált mozdulatlanságában, mintha nem messze tőle valami vízbe ugrott volna, s eszeveszett gyorsasággal, esetlenül a túlpart felé iramodott. Jó lett volna elejteni, vagy rendesen megnézni mi az, de messze volt, s mire nekilódult volna, már elvesztette volna az értelmét a mozdulat.  Nem is látta tisztán elsőre mi volt az, amely oly csábítónak tűnt elsőre. Kicsit nem árt az óvatosság sem. Bár az óvatosság legnagyobb ellensége a türelmetlenség, a türelmetlenség felbujtója pedig ki is más lehetne, mint a mardosó éhség. S az itt volt most minden zsigerében. Érezte, hogy feszíti, hajszolja. Kis idő telt, s majdnem mellette újabb loccsanással jelentkezett egy fura forma lény, sötét feje zöldes háta, sárgás hasa, riadt szeme mutatta kétségbeesését. Egy darabig követte ezt a lényt, majd miután a túlparton nyoma veszett, gyorsan visszatért búvóhelyére a túlparton. Sose látott még efféle alakot. Érdekes volt pedig. Húsos falatnak tűnt. Nagyon is annak. Nyelt is egy nagyot a gondolatra, de a gyomra hiába várta, ezúttal sem érkezett neki semmi.

Parti rovarok

Meg kellett volna fogni. Most aztán marad az éhség. Egyre mardosóbb. A fenébe is. Ezt elszalasztotta. Ki tudja, aznap lesz-e még valami, ami ekkora lehetőséget ad a vacsorára. Ejj. Biztos hogy ezt elrontotta. Nehezen tette túl magát ezeken a gondolatokon. S mire terveket kezdett volna szőni, mihez is kezdjen, szinte mellette csobbant a vízbe ismét az a valami. Szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a fura alak ugrott a vízbe, amelyet az előbb követett,  aki aztán riadtan próbált menekülni. Néhány ügyetlen mozdulat után nem mozdult többet, hisz ekkor már az éhség hajtotta erővel keményen rácsapott. A vadászösztön egy pillanat alatt feltört benne, az elfojtott vágy, hatalmas lökést adott neki arra a pillanatra, amely döntő volt a vadászat leglényegesebb tizedmásodpercében. Mint a villám, elemi erővel fogta meg az áldozatát. Amely nem menekülhetett, sem erőben, sem gyorsaságban nem kelhetett versenyre a vadásszal. Elejtette! Végre, itt van a zsákmány! Amikor megragadta, akkor viszont olyat érzett, amelyre eddig meg nem volt példa. A következő pillanatban éles fajdalom hasította szét a gondolatait. Ez rettenetesen bök! Végighasít minden porcikájába az érzés. Belesajdul, élesen, fájón, s nem lehet szabadulni tőle, sőt, mintha nem engedné mozdulatainak kibontakozását...

A kezdeti meglepődést felváltotta a kétségbeesés. Most már nem érzett éhséget, fáradtságot, csak az ijedtség és az életösztön hajtotta. Erejének tartalékait is felhasználva megpróbált visszajutni a bokor mögötti búvóhelyre, s már-már elérte azt, de a megszilárduló erő ezt nem engedte, s lassan kezdte felmorzsolni az ellenállását, ellenkező irányba húzva a vadászt. Ekkor jutott eszébe a túlparti dús növényzet. Talán az megmentheti. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Legyen egy "B" terv mindig. Maradék erejét összekaparta, majd azonnal beiramodott a zsombékosba, de nem tudott hosszabban megkapaszkodni semmiben, így lassan onnan is kihúzta az a valami, amely sajgó fájdalmat terjesztett egész testében. Hát igaz amit mondanak. Jutott az eszébe. Mégis tragikum, s nem bohózat amit összehordtak.  Minden vadász előbb utóbb vaddá válik, s más fogja levadászni. Vele is ez történik most? Zsibbadt a szája is a szúrástól. Riadt szeme lassan megvizsgálta a környezetét. Mintha egy sötét árny nyúlt volna felé. Bizonyost hogy igaz. -"Most nem én vagyok a vadász, meg kell tanuljak zsákmánynak lenni?"-gondolta. Egész testében hideget érzett, a szél is megsimította talán. Ilyet nem tapasztalt még. Hangokat hallott maga felett. -"Nézd, milyen szép! Hatalmas példány! Úgy küzdött, hogy harciassága okán megérdemli a -Brutalicus- nevet is! Éhes lehetett!"

"Brutalicus" 

Mintha villant volna valami. A szeme káprázni kezdett, s kezdte nehezen venni a levegőt. Mire észbe kapott, a parti buja növényzetben találta magát, ahová az imént menekülni próbált. Az ajka sem zsibbadt már. Könnyebben jutott lélegzethez. -"Legközelebb légy óvatosabb!" -hallotta ezt a hata mögött. Azonnal nekiiramodott. Szabadon mozoghatott, s ez felvidította. Talán egy mosolyféle is megjelent a szája szegletében. Vagy csak a zsibbadás tette oda csalfán a vonásokat? Még elmosódottan hallotta, amint távolodott a búvóhelyétől azokat a hangokat -"Láttad milyen szép domolykó volt? Mohos hátú aranyló pikkelyű! Jó képet lőttem róla. Csoda hogy még vannak ekkorák is!"

A délután hamar emlékké szürkült, s az este csendjét csak az üresen korgó gyomra törte meg olykor, de ekkor ez nem zavarta, hiszen a másnapi vadászatról álmodott...

S miről álmodik a horgász ha pergetésre adja a fejét mostanság? Hm, talán ezekről a pillanatokról....

Végszó:

Írhattam volna, hogy kimentem, szép volt a folyó, a természet, pergettem, milyen fain domikat, kis csukákat, jászokat, sügereket, balinokat fogtam, milyen "facagányos" bottal, orsóval, zsinórral és wobblerekkel, de egy idő után unalmasnak találtam volna a szimpla beszámolókat, felszerelés ajnározást!!! Néha kell egy kis változás, ami esetleg lehetőséget nyújt a fejlődésre. Úgy hiszem, jobb volt ezt most így, nem mindennapi módon közreadni. Ha emlékszik valaki a "Halszemmel..." című 3 részes novellasorozatra (Linkek: 1. rész,  2.rész, 3. rész.) az volt hasonlatos, mikor egy hal szemével láttattam a világot. Most is ezt próbáltam meg átadni. Ismerjük meg azokat az állatokat, akik értelmet adnak horgászatainknak. Ismerjük meg viselkedésüket, életüket! S máshogy látjuk majd mi is a világot! S hogy sikerült-e emlékezetest, maradandót alkotni? Hm. Ez jó kérdés.........

Kelt: 2017. év Földanya havának 17.-ik napján

Elragadtatva, -"veteránok" a folyóban-

Úgy hiszem rég volt, mikor ennyit változott az időjárás, rövid idő alatt a vízállás, s a vizek hőmérséklete. Nem egyszerű ezen a nyáron a természetes vizeken való horgászat. Léteznek napok mikor nyüzsög a hal, sok a rablás is, ám van, hogy csendes minden, a vízen a sötét foltot csak az elúszó hínárszál festi a víztükörre. Van úgy, hogy fülembe zúg a kabócák koncertje, s van hogy csak a szürke gém rikácsolása hasítja ketté a csendet. Látom amint fecskecsapatok pásztázzák a vízfelszínt, de előfordul hogy csak a küszvágó csér mártja be csőrét a vízbe egy ezüstös kishalért. 

Perzsel, éget a nap izzóan szikrázó tekintete. A negyed órás autóúton, miközben a szomjazó napraforgó és kukoricatáblák mellett elhaladok elgondolkodom. Vajon mi vár odakint? Hűs szellő leng tán az alig húsz fok feletti víz felől? Talán igen. A valóság azonban a tűző napsugarak ostroma a parton, s ott állok én majd árnyék nélkül dacolva a hőséggel. A közeli falu élelmiszerboltjában deresre hűtött ásványvizet vásárolok. Egy darabig kitart. Innen már csak két kilométer a cél. Lehúzott ablak, kinyitott tetőablak próbál huzatot csinálni. Az is forró, arcon vág, szinte csattan. Az utolsó nyolcszáz métert az út felett összeborult erdő alagútjában teszem meg, ahol pár fokkal enyhébb az idő. Némileg felfrissülök, megmentődöm kissé a tűző nap szeme elől.

Amint kiérek az erdőből, a forró kavicsos útra hajtok, amely vastag port ereget az autó mögött. Pár száz méter után megérkezem. Amint kiszállok, a por vastagon ráragad az izzadtságtól átázott ruhára. Azonnal támadnak a csömények. Persze nehéz lecsapni őket, de egy idő után a vezéráldozatok láttán jobbnak látják, ha békén hagynak. A rezzenéstelen melegben csak itt-ott muzsikálnak a kabócák. Azonnal nagyot kortyolok a még hideg ásványvízbe, miközben fülembe mászik a kabócak és tücskök együttesének zenebonája. Az ásványvizes palack harmatos kívülről, összevizezi a tenyerem. Jól esik a vizes tenyeremmel végigsimítani a homlokomon. Hosszúlabú gólyák lépkednek a mező virágai közt. Ilyenkor csendesedik a koncert. Lassan közelítem a vizet. Lépteim nyomán a szöcskék serege ugrik szét minden irányban. Vannak köztük többcentis példányok. A letekert ablakon át is beugrálnak a kocsiba. Bizony volt este hogy hazainduláskor szöcskéket hajszoltam az autó utasterében. A víz ígéretes. Jól esik belemártani a fejem tarkóig. A közeli kövön egy béka tekint rám értetlenül. Ilyet se látott még. Lesz mit meséljen este a klubban. Ezt a délután folyamán több alkalommal is megismétlem. A sapkát ötpercenként bevizezem, s úgy húzom a fejembe. Jó a tarkómon a lecsurgó víz adta felfrissülés. A nap rendületlenül a fejemre szárítja a sapkát. Nem is figyelem, hisz ekkor már kezemben a pergetőpálca és dobálok. Két folyó találkozásánál. A legjobb helyen.

Pizsizs agressivus

Jobb esetben általában a harmadik dobásra üt valami. Mint minden, ez is változik. Rablást se látni. Egy apró sügér ment meg a betlitől. Kapok egy erős ütést, amely majd a vállamat tépi le, de nem akad. Melegük van, csak hivatalból követi le egy-egy jász és balin a műcsalit. Talán legközelebb.

Legközelebb szinte az ősz közepén érzem magam. Nyoma sincs a szaharai klímának. Talán csak a kiégett fű, a közeli diófa ágain sárgára égetett amúgy zöld diók burka emlékeztet arra hogy nehéz napokat álltak ki. Dobálok. Egy ideje zöld hátú bogárutánzattal, alig 3 centis. Veterán ő is, megvan az ehhez szükséges minimum két darab folyami ragadozója. Mekkora hülyeség ez. Én találtam ki. Valami eredmény kell, hogy rangsorolhassam a műcsalijaimat. Büszkébben feszítenek így a dobozban a társaik mellett. Hát igen, aki átesett már a tűzkeresztségen....

Semmi nem érdeklődik, pedig látok rablásokat. Egy barátom mostanában elkísér. Mellettem áll 10 méterre. Dobál ő is rendületlenül. Túl van már egy kis balinon. Odaszólok neki:

"- Sanyi! Nem lesz itt már nekem se-....."

Darabos jászom, utad szabad

Akkora ütést kapok az orrom előtt 5 méterre, hogy a mondat második fele azonnal világgá repül. Jó kilós jász. Aki beleakadt már nagyobb jászokba, az tudja hogy üt olyat, hogy sok balin megirigyelhetné a vehemenciát. Igaz, küzdenek akár a berber oroszlán, a sodrást kihasználva, ám erejük hamarabb megtörik mint az őnöké. Tekintélyes kiló feletti egészséges példány. Egyre kevesebben vannak. Hagy menjen.

Te is szöcskére lesel farktalan barátom?

Néhány nap múlva mikor kábultságából a nyár ismét erőre kapott, újfent próbálkoztam. Először egy apró balin jutalmazott meg virgoncságával, amely szép mutatvány volt kis méretéhez képest. Mindegy, gyorsan jött, gyorsan ment. De hol is vannak a nagyok? Elhordták. Sokat. Nagyon sokat, mikor tilalom alatt is vitték, azt követően meg rászabadultak a "nagy pergetőhorgászok" erre a szakaszra, ahová évekig alig jártak páran. Persze hogy elhordták. Utána a foshbúkon meg előadták hogy ők aztán mekkora "C&R Matyik", meg hogy szépen bánnak a hallal, bla-bla. ...Ja, elbánnak....   Lehet mondani mindent. Megkérdezném erről a csomagtartóba behajigált, még vergődő testes őnöket. Pontosan ezért sem vagyok fent a foshbúkon, ahol ezek a "véglények" sztárolják magukat. Nem vagyok kíváncsi ezekre a "bohóc papagájokra", meg a hazudozásaikra.

Darabosabb őn egy veterán woblerre

Nos tehát ritka a nagy balin. A víz is dobálva van rendesen, hét napból hétszer, reggel, délben, valamint este is, nem csoda hogy egy ideje odébbálltak a megmaradt harcosok.

Arrébb megyek én is sokan vagyunk már itt, állandóan suhognak a botok, a műcsalik szántásként húzzák a barázdákat a folyóba szinte egész nap.

Egy Hornetet teszek fel. Nem mély a víz, akadó sincs, mélyre törhet. Igen szépen veret. Szinte csak tartom a sodrásban, teszi a dolgát. Alig pöccintem néha a botspiccel. Fél fordulatokat tekerek bele. Kapok egy odaütést. Gyors kemény ütés, mintha az orsó is reccsenne egyet, de hiába emelek be neki. Semmi. Fellelkesülve dobok még. Szépen fogtam itt a domikat egy hónapja. Talán visszatértek? Három dobás után megismétlődik a mutatvány. Természetesen minden eredmény nélkül. Nem jó a szög. Sodor a víz rendesen. Kicsit rövidebbet dobok, így a Hornet más pályán indul majd a vízben felém, a sodrás itt kisebb. Indulna. Iszonyatos rávágás szinte a felszín közelében. Féket kell nyissak, úgy beindul a harc. Nem is egyszerű. Jön, megy, húz a sodorba, alig bírom visszahúzni a langó felé. Jön, fárad, de nem adja fel. Eltartom a hínarastól. Ki lehetsz? Jobb balin? Egy ideig úgy tűnt. Neeeem. Ez a harcos jász!!! A darabosabból. Kövér, erős folyami herceg, bőven másfél kiló felett, közelebb az ötven, mint a negyvenöt centihez. Nehezen adja magát, de már rajta a tarkóján a kezem. Na ezt nem cserélném el semmi másra!

Szenzációs erőben volt

A hal elengedését követően öt perc múlva rablás jellegzetes hangja loccsant a lábam előtt hideg vízcseppekkel szórva meg a kövezést. Nocsak. Többen is vagytok?

Balin, vagy jász? Jászbalin!!! hehe

A Hornet nem ad több kapást, gyorsan a kis vörös-sárga wobblerre cserélek. Ez a favorit, a hely fenegyereke. Fogott már domolykót, balint, jászt, sügeret, nem is egyet minden fajból. Hát itt neki kell most bizonyítania!!!!
Ha van jász akkor leszedi. Dobom. Loccs. Vizet ér. Mire beletekernék valami felnyúl érte és már viszi is. Aztamindenit. Ez aztán gyors volt, nem gatyázott. De élvezem én ezt. Jó hal lesz ez is.  A kis pálca szépen hajladozik, az orsó is meg-megreccsen. Érdekesen rúg az ellenfelem. Lemegy a fenékre. Csak egyvalaki lehet aki ezt teszi. Sejtem ki az. Sikerül felhúzni, akkor fordul. Márványtestű! Nem nagy, de fain erőben van. Élvezettel fárasztom. Mosolygok. Azt se bánom ha elmegy. Rég eljutottam oda, hogy mosolyogva fogadom azt is, ha egy nagyhalat elvesztek. Majd jön máskor. Nem azért horgászom hogy mérgelődjek nem igaz? Hamarosan kisebb köröket ír a harcos, csak lassan, mindjárt feladja. Tátott szájjal piheg a víz tetején. A csalit elnyelte rendesen. Kiemelem olyan 50-55 centi körüli példány. Nagy nehezen érfogó segítségével megszabadítom a csalit, a halat meg se mérem, pár gyors fotó és viszem is a vízhez. Nem is gondoltam hogy ilyen erővel úszik el! A csali. Veteránná érett. Itt ott a harcsa foga lehúzta a zománcot. Sebaj. Egy csali, ami ötféle ragadozóhalat is fogott. Na ez ritkaság az biztos. Pont ide találták ki, azt hiszem. Fogsz te még halat mielőtt nyugdíjba vonulsz. (Nem gondoltam, de ez pár nap múlva be is következett)

Aprócska hari, de pergetett...

Egy nap szembetűnt egy szöcskeutánzat. - Gyerekeeek! Ez kell nekem! Hisz amennyi szöcske van a réten a folyó mentén. Egy-két szelesebb nap pedig égi mannaként szórja őket a halak tányérjára az északi szél! Gyorsan megvettem. Hogy fognak ennek örülni a domik meg a jászok! Csakhogy közbe újabb hidegfront érkezett. Meg harcsa is. Nem is kicsik. Láttam rablásokat, s fogtak is kisebb nagyobb példányokat a túlparton. Domi és jász úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Sebaj. Megy a szöcske. Fogott is mindjárt. Egy apró balint. Meg egy kicsivel nagyobbat. No hat nem tirátok számoltam, ezert csalit váltok, felrakom a favoritot. Hihetetlen. Még kisebb balin. Ennek a fele se tréfa. Próbálkozok még egy órát, de semmi. Próbálom a Hornetet, amivel legutóbb a gigajászkót csíptem nyakon. Első dobás semmi. A másodikra valami rámar. Nem gyenge. Hajlítja a botot, húz. Sír az orsó is. Rázza a fejét. Megy vagy 15 métert a sodrásban Ugye nem? De igen. Alig fél perc után a zsinór súlytalanul jön felém. Csuka lopta el a csalit. Bizonyost az volt.

Hihetetlen agresszió, ilyen fiatalon...

Ő se nagyobb

10-12 cm? Ennél kisebbet még nem fogtam....

Kicsit nagyobb, a veterán kék wobblerre

Egy veterán kék wobblerrel vigasztalódni próbálok. Egy kis balin ragad rá. Csak a part szélén kezd harcolni. Nem sok sikerrel.  Érdekes sebet visel. Talán a kormorán bökte meg.

Fotó, aztán uzsgyi vissza...

Később egy évek óta meglevő, kis színes wobblerrel próbálkozom. Nagyon szeretem dobni, szépen is úszik, de soha, még csak rákoppintásom se volt rá. Aztán megtörik a romantika. A beesőre ütés, meg is fordul a vízen. Érzem, hogy jobb balin lesz. Tipikusan akadt, a hal szépen küzdött, ám némi paláver után megnyugszik, s tűri a kiemelést. A wobbler mintha vigyorogna, hogy végre előrébb lépett a wobblerek képzeletbeli ranglétráján amelyet én állítottam fel. Most már ő is dagadó mellel pihen a többiek mellett a csalis dobozban. Még pár fogás és veterán lesz ő is. A balinnak pedig lesz mit mesélnie a többieknek a folyóban..

Boldogan megyek haza. Lassan feljön a hold, kezében már néhány pislákoló csillagot is tart, nemrég még látta az eltűnő napsugaraka is. Egymásban gyönyörködtek, holdanya még jó szóval látta el a napot, mielőtt az nyugovóra tért. Sötét lesz mire hazaérek, kigyúlnak a csillagok, előkerülnek a denevérek is. Visszatérek még. Elragadó ez a hely. Elragadtatva gondolok vissza. Az elragadott csalit se bánom. Fizetség. Odaragaszt a helyre a sok élmény. Magával ragad a vágy, hogy a ragadozók utáni harcban újra próbát tegyek, s új veteránokat avassak....

Kelt: 2017. Év Újkenyér havának 20.-ik napján