2018. március 15., csütörtök

Mit jelent március?

Meg tudja mondani valaki, merre tart a világ? Születnek-e még versek, vannak-e még irodalmi remekek, melyek emberek tömegeinek lelkét mozdítják meg, s rázzák fel a tespedt langyosan bűzölgő posványból? Éled-e még az irodalom, vagy oszló hamvai felett kesereg, s a dicső múltjának emlékfoszlányaiból próbálja fenntartani magát, romjain pipiskedve bizonygatva hogy igen, létezem, vagyok még, de közben észrevétlenül elmerül lassan az ingoványban? Bírja-e még, vagy lassan csatát veszt, s elbukik, a médiákon s a neten át képünkbe ömlő nyelvgyalázó giccsáradattal szemben? Vagy időlegesen a túlélésre játszva kortárs irodalmunk hozzákorcsosul napjaink torz szlengjeihez, szembeköpve magát, ripacsként ordítja tele a világot rothadó szavaival, mik szertefoszlanak a szélben, hiszen súlytalanságuk, gyökértelenségük nyilvánvaló? Van-e vágy még az igényességre, vagy az igénytelenség züllötten vicsorgó harsogó csordái vágják röhögve sutba az irodalom egykori remekműveit szánt szándékkal, homályos erők által vezérelve, melyeknek céljai egyre tisztábban kivehetők? 

Vajon léteznek e még ifjak, kik nem váltak mobiljuk, s a közösségi oldalak, a gépek (a nagyon is valós, csak más nevű "Skynet") rabjaivá, kiket felszabadíthat korunk igája alól néhány mondat, kik a verssorokkal felszabadítókká válnak maguk is talán, s példaképeinkként kilépnek a XXI. századi "Mátrixból"? Vajon vannak-e még, akik az új evolúció görnyedt hátú folyamatát elunva, felnéznek mobiljuk képernyője felől, kiegyenesedve ragyogó szemekkel, asztalra ütve, felszabadultan határozottan kiáltanak fel, hogy ELÉG! Elég a homályból?

Akadnak e még, kiknek mond valamit Petőfi neve és március idusa, vagy azt jelenti számukra az ünnepi hosszú hétvége, hogy wellnessben áztassák maguk önfeledten, feledve a nap, az ünnep jelentését? Efelé viszi a lelküktől lefosztott masszaemberek zombi tömegeit az új sodratú kötelező haladási irány? Mit jelent nekik az ünnep?
"- Megyünk szállodába, all inclusive, masszázs, jakuzzi, borkóstoló, ilyen-olyan mindenféle kis valami apróságra is kitalált mindegyhogymianevefesztiválra!"
S eközben eltűnik maga az ünnep. Elrobog mellettük évről-évre lassan, észrevétlen. Elszürkülnek, kopottá, avittá válnak az ünnepek, melyekre a nagy többség legyint, s csak azért tartja észben a munkaszüneti napot, mely az ünnepet tisztelné meg, hogy rekreációs kényeztetésre fizessen be valahol, még időben, hogy legyen hely, persze odafigyelve az esetleges akciókra! Ugyan ezen embereknek van-e még egy cseppnyi kíváncsiság lelkük megmaradt morzsáiban az irodalomra, versekre, novellákra, hősökre, poétákra, ideálokra? Néhány idősebb megemlékező őszülő haját meglibbenti a márciusi szél, egy-egy csoport kivezényelt kisiskolás papírzászlókkal többnyire kényszerből ott álldogál az emlékművek tövében havas esős szélben is ha kell, s eközben a többség koktélt szürcsöl a meleg vizes medence szélén valami szálloda wellnessrészlegében, s nem valószínű, hogy közben a Nemzeti Dalt motyogja el két korty között. Torz, elpuhult, elkorcsosult langyvilág.  Gyökereitől elfűrészelt, megfosztott, a levegőbe kapaszkodó. S ami nincs erősen rögzítve a honhoz, mely önmagát fosztja meg gyökereitől, azt felkapja, s szétszórja a márciusi szél, nyom nélkül eltűnik, mintha ott se lett volna sohasem. Vajon '48 hősei ezért a képért, ezért a világért harcoltak? Szabadok vagyunk-e, vagy szabadnak hisszük magunk, s valójában rabok vagyunk a szabadságnak hazudott  világban önként nyakunkba vett rabiga láthatatlan súlya alatt önfeledt vigyorral?

Talán ezért csorbítják folyamatosan az irodalom szablyájának az élét, hogy rozsdaette pengéje ne tudjon sort vágni korunk leprája, az irodalminak csúfolt giccs áradata közt, ne égethesse be igaz, izzó sorait a hazugság vaskos poros könyvébe.



Van alternatíva.
Az alábbi sorokkal tisztelgek egy magyar ember emléke, s az irodalom, melyet annyira szeretett, a nagybetűs IRODALOM, s a nemzet legszebb ünnepe előtt:



"Mert ott tanult Petőfi éneket,
Ahol a vad pusztai szél dalol,
Vagy a derengő nyári reggelen
Pacsirta szólt rózsabokor alól!

S mikor a nagy március hívta őt,
Mikor lerázta láncát a magyar,
Petőfi zengett izzó éneket,
S felharsant ajkán a nemzeti dal!

Népek ezrei hallták a szavát
És véle zúgták a dalt. Esküszünk,
És elzokogták, mint egy nagy imát,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

A költő teste porlad valahol,
Fújó paripák zúgtak rajta el,
De lelke, ez a nagy szabad madár
Örökkön él, örökkön énekel!"
Darnyi Béla



Nagyapám emlékére








Keelt: 2018. év Kikelet havának 15.-ik napján

4 megjegyzés:

  1. Tanulságos és elgondolkodtató!
    Köszönettel. Szép napot Neked

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen. Gondolatébresztő, szemfelnyitó filozófia...
      :)

      Törlés
  2. Szomorú gondolatok ezek. Hová lett a MAGYAR nép és ki ez a sok teszkózombi ebben az országban?
    KÖszönöm, hogy le merted írni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van még, ki nem dugta homokba a fejét, s ki emelhetné fel szavát, ha nem a költő, s az író???
      :)

      Törlés